Lőporszag a Balkánon

„Drang nach Westen!” Vagyis: irány a Nyugat! Ezzel a három szóval magyarázta az orosz külpolitika törekvéseit Bosko Jaksics szerb újságíró, az egyik legjelentősebb szerbiai napilap, a Politika korábbi főszerkesztője nyáron, egy budapesti konferencián. Jaksics szerint Moszkva a balkáni befolyásszerzéssel vághat vissza Ukrajnáért: Szerbiában, Montenegróban, Boszniában és Macedóniában is építi a befolyását.


A vonakodók

Néhány héttel ezelőtt Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök házának közelében rendőrök egy autóban rengeteg fegyvert találtak. Az autó épp ott parkolt, ahol a kormányfőé lassítani szokott, útban hazafelé. A hatóságok szerint a miniszterelnököt egy szervezett bűnbanda akarta meggyilkolni 10 millió euróért. A megbízót nem sikerült azonosítani, de a szerb sajtó kormánypárti része az orosz titkosszolgálatot sejti az akció mögött.

Nagyjából ezzel egy időben tartóztattak le egy húszfős bandát Montenegró fővárosában, Podgoricában, akiket azzal vádolnak, hogy puccsot készítettek elő a montenegrói választások utánra, amennyiben nem az oroszbarát erők győznek (nem ők győztek).

A tervük az volt, hogy rendőregyenruhába öltözve megrohamozzák a podgoricai parlamentet, lelövik Milo Gyukanovics miniszterelnököt, és egy Moszkva-barát pártot segítenek hatalomra. Szerbiában ugyanekkor több orosz állampolgárt fogtak el. Őket a montenegrói puccskísérlet irányításával vádolták.

Vucsics és Milo Gyukanovics is évek óta azon dolgozik, hogy országaik minél távolabb kerüljenek Moszkva „bűvkörétől”. Montenegró rövidesen tagja lehet a NATO-nak is, Szerbia pedig évek óta kopogtat az Európai Unió kapuján.

Oroszország és a térség legjelentősebb országa, Szerbia (korábban Jugoszlávia, majd Szerbia és Montenegró) az etnikai és nyelvi rokonság ellenére a történelemben csak igen rövid ideig, 1903–1917, valamint 1945–1948 között álltak szoros, baráti kapcsolatban.

Ezenkívül a délszláv államok mindig igyekeztek megőrizni függetlenségüket a „nagy testvértől”. Oroszország a ’90-es évek második felében kezdett ismét terjeszkedni a térségben. „Moszkva legfőbb eszköze 1990 után az energiafüggőség megerősítése volt, de Szerbia esetében tett néhány látványos gesztust is, közte a koszovói függetlenség blokkolását minden lehetséges fórumon” – mondja a Vasárnapi Híreknek Juhász József délszlávszakértő, az ELTE tanára. Az évek során kiépült katonai, gazdasági, titkosszolgálati együttműködéssel Oroszország nem is titkolt célja az, hogy Szerbia és Montenegró amolyan külpolitikai előretolt helyőrsége legyen Oroszországnak.

Moszkva számára egyetlen fontos szempont, hogy ezek az országok maradjanak távol a NATO-tól, de nem ellenzik az európai uniós integrációjukat. „Oroszország nem abban érdekelt, hogy egy-két balkáni pária állam legyen a szövetségese a térségben, hanem olyan működő gazdaságok, amelyek benne vannak az európai vérkeringésben, ha pedig uniós tagok lennének, akkor adott esetben tudnák befolyásolni az orosz érdekek mentén az európai döntéshozatalt” – mondja Juhász József.

Szerbiában és Montenegróban is belpolitikai kérdés az Oroszországhoz fűződő viszony. Mindkét országban nyugatos kormány van hatalmon, amely igyekszik távol tartani az egyre erősödő moszkvai nyomulást.

A pillanatnyilag ellenzékben lévő pártok általában oroszbarátok, és több ellenőrizhetetlen külföldi forrásból pénzelik őket.

A szerb ellenzék ma még messze van a hatalomtól, Vucsics és pártja nagyon népszerű. Montenegróban viszont a cigarettacsempészetből meggazdagodott Gyukanovics megnyerte ugyan a választásokat, de a négy ellenzéki párt együtt több szavazatot szerzett.

Ezeket a pártokat csak két dolog tartja össze: utálják Gyukanovicsot és a korrupt politikáját, és oroszbarát kül- és belpolitikai kurzust szeretnének. Újjáépíteni az orosz és a szerb kapcsolatokat és nem belépni a NATO-ba. Vezetőik olyan politikusok, akik tíz évvel ezelőtt ellenezték Montenegró és Szerbia teljes szétválását.

Ma még mindkét országban a nyugatosok vannak előnyben, de a lassuló európai integráció Moszkvának kedvez – emlékeztet a szakértő. „Szerbia és Montenegró EU-barátsága nagyon is érdekvezérelt. A pénz meg a hatalom ma Brüsszelben van, oda kell bejutni.

Amíg a belgrádi és a montenegrói elit azt látja, hogy erre van esély, addig nem fognak az oroszok ölébe hullani. De ha azt látják, hogy ez az integrációs kapu bezárulóban van, akkor a tradicionális szerb hintapolitikában fel fog értékelődni az, aki ebben alternatívát kínál” – állítja Juhász József.


A legoroszabb

„A mi országunkat elfelejtették Európában. Szegények vagyunk, nincs egységes nemzetünk és közös identitásunk. Ki vagyunk téve tehát mind a Nyugatról, mind a Keletről érkező nyomásgyakorlásnak és behatolási kísérleteknek” – mondta Moldováról Oana Serafim, a Szabad Európa rádió helyi adásának igazgatója. A Románia és Ukrajna közé szorult országban a múlt héten tartottak választást, amelyen az oroszbarát szocialista Igor Dodont választották elnöknek. Dodon az EU-hoz és Romániához való közeledés helyett támogatja Moldova csatlakozását az orosz–fehérorosz–kazah vámunióhoz, és több ízben kifejezte csodálatát Vlagyimir Putyin orosz elnök iránt.

Moldovában még a magukat románnak vallók többsége is orosz tévécsatornákat néz, orosz popsztárokat imád és csodálja az orosz felső tízezer életét. Nem volt ez mindig így: a ’90-es évek óta független, egykori szovjet tagköztársaság korábban jó kapcsolatokat ápolt a friss uniós országgal, Romániával, és – az európai támogatások reményében – igyekeztek szorosabbra fűzni kapcsolataikat Bukaresttel. Romániának azonban megvoltak a maga problémái, és Brüsszel sem sietett eurómilliárdokkal támogatni a „csóró” moldávokat.

Ezt használja ki az orosz propaganda, amely – ha örök életet nem is, de – egy világhatalom csatlakozása felemelő érzését ígéri a helybelieknek. A moldovai fiatalok pedig ehhez a világhoz akarnak csatlakozni, hiszen ki ne akarna a győztesek közé tartozni?

A jobboldali Hotnews.ro román hírportál nemrég cikket közölt „Egyre jobban szorul az oroszbarát harapófogó Románia körül” címmel, amelyben Cristian Pantazi azt fejtegeti, hogy az amerikai rakétapajzsot befogadó Románia immár valamennyi szomszédjánál – Ukrajnát kivéve – a „Kremlnek kedvező vagy éppenséggel annak alárendelt” vezetők kerültek hatalomra.


Egy kalap alatt

Szófiában múlt hét végén jelentette be lemondását Bojko Boriszov miniszterelnök, miután az ellenzéki szocialisták támogatását élvező, oroszbarát Rumen Radev győzött az elnökválasztáson. Radev is bevallottan arra törekszik, hogy javítsa az EU- és NATO-tag Bulgária „amúgy is szoros” kapcsolatait Oroszországgal, és soha nem titkolta, hogy külpolitikai szempontból Vlagyimir Putyint tartja legfőbb igazodási pontjának. (Bulgária korábban is igyekezett jó pontokat szerezni Moszkvában: egyetlen NATO-tagállamként ellenezte, hogy a szövetség az orosz nyomulás ellensúlyozására erősítse fekete-tengeri jelenlétét.)

A moldovai és bolgár fejlemények miatt aggódó román sajtó egyébként minket sem kímél. „Ha hozzátesszük, hogy a szomszédos Magyarországon a nacionalista és elszigetelődő Orbán Viktor nem igazán hajlandó már teljesíteni Strasbourg és Brüsszel utasításait, az EU és a NATO pedig el is tűri túlkapásait, hogy Szerbia és Szlovákia is vörös, és Lengyelország sem túl biztató színű, hogy az EU is gyengélkedik, és nem tudni, mennyire tartja majd fontosnak a NATO-t a megválasztott amerikai elnök, nos, akkor azt kell mondanunk, amit Jurij Andropov volt KGB-főnök mondott, amikor megtudta, hogy lengyel pápát választottak: van egy problémánk” – fogalmazott az Adevarul című román liberális lap vezércikk írója.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!