Máté Krisztina: Lehet máshogy is

– Mit jelent itthon az első millió?

– Rosszat. Aki gazdag, azt utálják, biztosak benne, hogy nem tisztességes módon szerezte a pénzt. Persze ilyen is van, ők viszont nem is mondják el a saját történeteiket. Csalni, lopni, hazudni, nagyjából erre szocializálódunk. Ma leginkább azt tisztelik itthon, akinek teljesítmény nélkül is megy, „de ügyes!”, mondják rá. De lehet máshogy is. Tisztességesen. Erről szól ez a könyv.

– És mi az ön első milliójának a története?

– Bizonyos szempontból beleillik az én történetem is a könyvbe. Amikor először ültem kamera előtt, nagyjából 16 évesen, és ráeszméltem, hogy ezt szeretném csinálni, onnantól kezdve tudatosan mindent ennek rendeltem alá. Nagyon nehéz volt, mert egy macsó világban akartam érvényesülni nőként, vagy akkor inkább még kislányként. Persze lehet mondani, hogy mázlim volt, mivel Siófokon hozták létre az ország első kereskedelmi tévéjét, tehát jó időben voltam jó helyen, de gyerekkorom óta szavaltam, versmondó versenyeket nyertem, balatoni évadnyitókon, városi ünnepségeken műsort vezettem, tehát megdolgoztam azért, hogy az induló tévébe engem hívjanak.

– Hogy talált rá a témára, a sikeres emberekre?

– A Bridge Budapest ötlete volt, de egyből a magaménak éreztem. Életem egyik legjobb munkája az az interjúsorozat, amelynek lement az első évada az RTL 2-n, de az egyórás beszélgetésekből sok minden nem fért a tévéműsorba, ezért született a könyv. Van itthon jó pár ember, akik nagyon nagyszabású terveket szőttek, amelyeket meg is valósítottak, azt akartuk, hogy meséljék el, hogy más is lássa: van esély, van lehetőség, hiába károg mindenki körülöttük. Elérhetővé akartuk tenni a sikert.

– A magyar mentalitásnak megfelelően, gondolom, sok volt az „ellendrukker”.

– Valóban megpróbáltak lebeszélni, mondván, aki sikeres, biztos adót csal, és úgysem akar a pénzről és a sikereiről mesélni, mert itthon nem divat vállalni az első millió történetét. Ennek ellenére csak egyetlen cég volt, amelyik nemet mondott. A többiek talán azért is vállalták, mert azt remélik, ezzel segíthetnek, reményt adhatnak azoknak, akiknek nincs elég bátorságuk megvalósítani az ötletüket.

– A legtöbb történet szereplője tanult és élt külföldön, mégis itthon valósították meg ötletüket.

– Ők már megtehetik, hogy nem mennek el, mert itt is létre tudják hozni, amit akarnak, tudnak függetlenül élni, dolgozni. Van felelősségérzetük. Kihívás egy ilyen ellenséges, passzív közegben teljesíteni, így érvényesül leginkább a „csakazértis” attitűd. Van hitük, nagyravágyásuk, hogy hátha meg tud itthon változni valami. Ez egyfajta romantikus idealizmus is részükről.

– A sikerhez tudni kéne, hogyan kell bánni a pénzzel, ismerni kellene a vállalkozási alapokat, feldolgozni a sikert és a kudarcot. Kinek a feladata, felelőssége, hogy ezeket megtanulják a fiatalok?

– A szülőké, az iskoláé, de akár a média is tehetne ezért. A Kodolányi János Főiskolán, ahol tanítok, már egyre több az olyan kezdeményezés, hogy gyakorlati, technikai kérdésekre is választ kapjanak a diákok. Ez nem jellemző a magyar felsőoktatásra. De anyaként is feladatom ez: csapatban dolgozni, együttműködni, win-win helyzetekben gondolkodni, szolidárisnak és nyitottnak lenni, ezeket mind meg kell tanítani, mert ezekre épül minden, ugyanakkor sajnos itthon szinte ismeretlen fogalmak. Tízéves fiú a fociedzésen azt mondja, ha felrúgnak, ne kelj fel olyan hamar, mert akkor tizenegyest kapunk, és az jó. A kisfiamnak egyszer magyaráztam, hogy ha jól tanul, később olyan élete lehet, amilyet szeretne. Erre azt kérdezte: akkor az a néni, akinek nagyobb az autója, az okosabb, mint te? Nehéz erre jól válaszolni.

– A könyvben többször idézi Vitray Tamás mondatát, miszerint a tévés műfaj 99 százalékban tanulható, de az egy százalékon múlik minden. A 33 sikersztori megvalósítójára ez mennyire igaz?

– Ők biztos örülnének, ha azt mondanám, hogy minden esetben igaz, de nem, legalábbis nem mindegyikükre, hiszen nincs két egyforma út. Varga Erika a Romani Designt éppen azért találta ki, mert egész életében magyarázkodott a származása miatt. Megverték, megalázták, nem fogadták el őt, de mindennél jobban ragaszkodik a gyökereihez, és megtalálta, hogyan keressen utat, hogy tegyen a cigánygyűlölet ellen, legalább egy kicsit. Ebben az esetben nemcsak a tehetség az egy százalék, hanem az akarat is. Minya Viktória sok évig dolgozott azon, hogy a nevéhez kapcsolható, most már világhírű parfüm olyan illatú legyen, amilyet megálmodott. Neki a kitartása is kivételes. Egyébként meg nem ugyanazt gondolom már a tehetség jelentőségéről, mint néhány éve. Egyre inkább úgy tűnik, meg kell tanulni megdolgozni a sikerért.

– Mekkora sikert jósol a könyvnek?

– Ha arany dombornyomott lenne a borító, ígéretet vagy ezotériát tartalmazna, akkor könnyebben jósolnék, mert szívesebben olvasnak az emberek nem igaz sztorikat, hihetetlen történeteket. Ebben viszont igaz minden szó, és azt remélem, van egy réteg, akit ez érdekel. Középkorú nők mondták, hogy elolvastatják a kamasz gyerekeikkel, hátha „ihletet”, tanácsot kapnak belőle. Lehet, hogy karitatív szerepem lesz abban, hogy megmutassam ezeket a különleges, sikeres embereket. De sajnos az is lehet, hogy ez az ország még nem érett meg erre a szemléletre.

– Pláne, hogy a legnézettebb tévéműsorok a teljesítmény és munka nélkül szerzett hírnevet, és a könnyű pénzszerzést „népszerűsítik” a különböző celebadásokkal.

– Inkább a „lehetnék akár én is” érzésre játszanak. Az az illúzió, hogy ő sem különb nálam, akár lehetne fordítva is: nézhetne ő engem a tévében. Vannak érintőleges kapcsolódási pontjaim az ilyen műsorokkal, táncoltam az egyikben, pedig enyhén szólva nem vagyok táncosnő. Ezeket a műsorokat mindenhol sokan nézik, és ne felejtsük el, nem mindenhol lépnek ki a celebek a celeb mivoltukból, nem mindenhol váltanak státust egy-egy ilyen műsor után. Aki régóta celeb, az máshol celeb is marad, csak nálunk lesz egyszer csak komolyan vehető, véleményformáló médiaszemélyiség. Úgy tűnhet, savanyú a szőlő, pedig nem. Amikor azt mondom: a műsorvezetés egy szakma, amit én hosszú évekig tanultam, inkább nem nevezem magam műsorvezetőnek, mert ma már másokat neveznek annak.

– Volt vita a férjével, Bárdos Andrással, hogy elvállalja a dzsungeles valóságshow-ban való szereplést?

– Én nem akartam, hogy menjen. Az ő döntése volt. A határait akarta feszegetni, a saját lehetőségeit, a helyzeteket, amikbe került, és persze a reakciókra is kíváncsi volt. Én nem hittem, hogy lehet ennyire másképpen lenni ott, és nem hittem, hogy megértik a nézők a szándékait. De úgy tűnik a reakciókból, hogy igaza volt. Lehet más utat is mutatni. Egyébként nem láttunk soha ilyen műsort előtte, András például azt hitte, éjszakánként visszaviszik majd őket a szállodába, és csak a műsor kedvéért kell sínylődniük. Hát nem. Vicces, mert amikor megismertem, azt mondta, csak olyan helyre megy nyaralni, ahol van antikvárium. Ezt be is tartottuk, nem vadromantikáztunk.
Azt szokta mondani, egy növényt ismer fel, a karácsonyfát, azt is csak feldíszítve. Így talán jobb is, hogy nem látta előtte, mibe vág bele.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!