Mint családfő, családfenntartó elbuktam. Munkanélküliként, egy kisiskolás gyerek és egy csecsemő apjaként már az első hónap végén sem tudtam befizetni a rezsicsekkeket.
Pedig visszafogtam magam: kocsmába csak munkát keresve tértem be, nem ugrottam át a haverokkal Szlovákiába szerencsejátékozni, a helyi kiskirály gyümölcsösében is csak úgy dolgoztam egy hétig, hogy lepapíroztuk, nehogy feketemunkán kapjanak, s ezzel megszűnjön a közmunka lehetősége, vele együtt a segély, ami életben tart bennünket. Még a szomszéddal is összeálltunk, így kettőnket olcsóbban vitt be a városi nagybevásárlásra az uzsorás, mert csak neki van autója. De azért megvettem a tetűirtó port a gyereknek, nehogy e miatt ne járhasson iskolába, elengedtem egy születésnapi rendezvényre, s még azzal a luxussal is éltem, hogy nyolcezer forintot gyógyszerekre költöttem. A csatornafedeleket azonban nem voltam hajlandó fölszedni (még beleesik valamelyik gyerkőc), és az uzsorástól sem kértem pénzt – eddig. Mert hát a következő hónapban csak ki kell fizetnem a rezsit, különben kikapcsolnak mindent, nem lesz áram, víz, fűtés. Mi lesz úgy a gyerekekkel? A szomszéd, aki közmunkát kapott, sem járt sokkal jobban, vagy aki aláírt egy üres papírlapot a polgármesternek…
Meg fogunk dögleni…
Szerintem nem éltük bele magunkat eléggé a szegénységbe, mondja játékbeli feleségem, Márta, mikor kivert kutyaként távozunk a Kutatók Éjszakáján rendezett Szociopoly interaktív színházi társasjátékról.
A Szputnyik Hajózási Társulat Mentőcsónak Egysége által – előre regisztrált résztvevőkkel – színre vitt, tantermekbe szánt előadás főpróbája kemény másfél órás „dramatikus emberkísérlet”, szociohorror volt számunkra. Eljátszottuk a szegénységet: egy világtól elzárt kistelepülés közösségének emblematikus alakjaival, a korrupt és cinikus polgármesterrel, a helyi vállalkozóval, az uzsorással.
A mindennapi élethelyzetekről, kiszolgáltatottságunkról, megalázottságunkról a profi színészek (Fábián Gábor, Hay Anna, Jaskó Bálint) gondoskodtak, valósághű, bénító zsenialitással. Miközben mi magunk dönthettünk – látszólag – a sorsunk felől.
Nehéz volt, kimerítő, még erre a rövid időre is. „Biztos nem veszed meg a gyógyszert, az ajándékot, és fölszeded az utolsó vasdarabot is, nem vársz az ároktisztításra, nyomod feketén” – kommentál utólag egy szereplőtársam, aki a játék elején még a közmunka kivárására buzdított. Mindannyian megváltoztunk kicsit, elbizonytalanodtunk, meggörnyedtünk.
„Ez a cél, az érzékenyítés a szegények problémáira – mondja Fábián Gábor rendező, aki a társasjáték jeleneteinek szövegeit jórészt a szerencsi és mezőcsáti kistérségben készített interjúk alapján írta –, de a korábbi előadásunk, az előítéletességről szóló Pirézekhez képest léptünk egyet. Itt már nem »frontális oktatás« folyik, hanem szituációba helyezzük a résztvevőket, mert így sokkal elementárisabb a hatás.”
De valóban nincs kitörési, túlélési lehetőség? „A játékban negyven százalék esély van rá, a valóságban nincs ennyi – szögezi le az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusa, Bass László, a Szociopoly játékmestere. – Ez a modell szemléletesen bemutatja, hogy miközben a közvélemény támogatja a segélyek elvonását, mondván, ne az én adómból kávézzon-kólázzon, a szegény családok többsége a gyerekek elemi szükségleteit úgyahogy még kielégíti, ennél többre – egészségre, iskoláztatásra – már alig-alig futja.”
A Szociopolyt középiskolákba és egyetemekre vinnék el megalkotói, és elképzelésük szerint beszélgetések, filmvetítések, drámapedagógiai előadások mentén gondoltatnák végig a kirekesztés és kirekesztődés problémáit.
1,4 millió
ember él ma szegénységben Magyarországon, 500 ezren mélyszegénységben, azaz olyan háztartásban, amelyet egyszerre érint a jövedelmi szegénység, az alacsony munkaintenzitás és a súlyos anyagi nélkülözés
(KSH, 2013)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
