Bárki fejét megmoshatja, legyen az melós, tanár, mérnök vagy politikus, s még csak meg sem szólják. Sőt: fizetnek érte. Czuczi Mátyás hatvan éve áll a vendégek mögött. Kendőt terít mellkasukra, könnyű masnit köt nyakuk köré, és frizurát készít kedvtelésből, rendelésre. A mestert 2016-ban életműdíjjal jutalmazták – merthogy ilyen a fodrászoknál is van.
Kár romantikát keresni ott, ahol többnyire csak munka van. Mert ahogyan Tibi a dalban bitang, Gedeon is csak S. Nagy István és Payer András zeneiparági költészetében a nők bálványa.
S bár meglehet, összefonódik olykor néhány tükörbe vetett pillantás, az emberek mégiscsak hajat vágatni járnak a fodrászat szentélyébe. Művészeti korokhoz rendezőknek frufruk és pajeszok, címlapokon pózoló sztárok, művészek diktálják a divatot; ám az is tetten érhető, ha odakint épphogy csak dohog a gazdaság motorja: fejek és frizurák mutatják az ország gazdasági és mentális állapotát; székekből mesélt viccek és történetek a társadalom hangulatát. Az már csak hab a tortán – stílusosan mondva borotvahab az arcon –, ha a választói akarat is megjelenik a frizurákon, bár a népet általában az érdekli legkevésbé, hogy az aktuális népvezető oldalt, avagy középen választja-e el a frizuráját.
A fodrászműhely önálló birodalom.
Történetek, pletykák piaca. A tükörrel szemben ülve azonban mégiscsak leginkább önmagukkal szembesülnek az emberek – miközben a háttérben kékesen remeg a televízió képernyője, szappanopera, sztáros-beszélgetős műsor, sportmérkőzés fut rajta.
A rádióból pedig néha Szécsi Pál örökzöldje, Gedeon bácsi dala szól, máskor Tibi, a bitang – bár Psota Irén nevét csak a törzsvendégek ismerik.
Egy életen át talpon
Talpas munka ez, csuklóból tartott, könnyű ujjakkal végzett foglalatosság. Mosás, vágás, szárítás, takarítás. Fejről fejre, stílusról stílusra. Nyitástól zárásig. Nagyüzem a legkisebb üzletben is.
Czuczi úr tartása egyenes. Hátát nem bántották az évtizedek, megkímélték derekát is. Lábával azonban kikezdett az idő. Ha olykor le is kell ülnie, csakis a fáradt erei miatt. Ehhez a munkához a széket nem a fodrásznak teremtették.
Ám ha Czuczi úr már a kezdetek kezdetén tudta volna, hogy a fodrászok egy életen át talpon állnak, akkor se fordította volna másként élete kerekét. Mert az sem volt véletlen, ahogyan ollót adott neki a sors a kezébe.
A középiskola, ahová a hódmezővásárhelyi kamaszt íratták, bezárt. Valahova menni kellett. Akkoriban, 1954 őszén járunk, éppen fodrásztanulókat toboroztak. Erősödtek az iparos szakmák. Czuczi Mátyás figyelt, dolgozott becsülettel, és éppen 1956 őszén értek véget tanulóévei.
A hirtelen jött forradalom előbb eltörölt mindent, ami addig volt, de csak azért, hogy aztán majdnem minden megint ugyanúgy legyen. Az ősz Czuczi Mátyás életében mégis változást hozott: végzett fodrásztanulóként hátat fordított a síkvilágnak. Külföldre akkoriban csak úgy juthatott a legényinas, ha szökött vagy ha küldték, de neki egyelőre a főváros hegyei jelentették az Alpok csúcsait. Pontosabban eljutott a nyugati határszélre is, az már az Alpokalja: Kőszegre irányították katonai szolgálatra, ahol az alaki kiképzés és lőgyakorlatok mellett szerencsére szakmáját is gyakorolhatta.
Így ujjaiban maradtak a legfontosabb mozdulatok, olyannyira, hogy amikor visszatért Budapestre, 1962-ben már el is indították egy fodrászutánpótlás-versenysorozaton.
A VII. kerületi Fodrász Ktsz. ifjú tehetségeként 1963-ban már a 7-8. helyen végzett az országos mezőnyben, azt követően pedig bármilyen versenyen indult is, kivétel nélkül dobogóra állt.
Nem számolja, hányszor lett országos bajnok. Mindig is úgy tartotta, hogy a verseny is munka és tanulás. Meg is lett az eredménye. Pár év múlva a magyar fodrászválogatott tagjaként a III. helyen végzett az 1966-os fodrász Európa-bajnokságon. Ha valaki, ő aztán tudja, mit jelent az, ha egy frizura kereskedelmi, klasszikus vagy modern: kereskedelmi, mert divatos; klasszikus, mert csukott szemmel is muszáj; és modern, mert a vendégek még nem is sejtik, hogy hamarosan kérni fogják. A mesternek ismernie, tudnia kell minden új eljárást; ahogyan azt is, hogy az új irányzatok megálmodói tépik-e a hajat, mikor vágják, vasalják vagy éppen húzzák.
Történet helyett kilincs
Czuczi Mátyás ekkoriban már javában járta Európát, később pedig – 1980- tól mint a magyar fodrászválogatott „szövetségi kapitánya” – a világot is.
Kapitányi éveit szép nemzetközi sor zárta: 1992 Japán, 1994 London, 1996 Washington, 1998 Dél-Korea, 2000 Berlin. Nem számolja, de negyvennél is több bajnokot nevelt. Nem hangoztatja, pedig büszke rájuk. Csak éppen a vendégnek nem kell tudnia, hány érmet és kupát ér egy-egy ujjmozdulat.
Persze tudja, hogy akad olyan ember is, akit csak az vonz, hogy olyan fodrász fésülje haját, kinek nevét felkapta a média, s a bulvárlapok hetente írnak róla, köznyelven szólva „benne van a tévében”, de nincsen ezzel semmi baj. Idővel ugyanis mindenki megtalálja a maga fodrászát, ahogyan minden fodrász a maga vendégét.
Czuczi úr – bár megtapasztalta, milyen az – sosem vágyott a rivaldafénybe. Egy saját műhely gondolata viszont mindig foglalkoztatta. Mert egy magára valamit is adó mester saját műhelyt visz. Olyat, amiben azt csinálja, amihez ért. A mester a rendszerváltás óta viszi önálló üzletét, egy emberöltő óta a Klauzál tér egyik sarkánál. S bár sokan súgják neki a székből, hogy manapság több lábon kell állni, de neki éppen elegendő az a kettő, amivel naponta körbetáncolja a széket. Nem vágyik aranyollóra, csakis arra, amivel dolgozik, s amihez ujjai hozzászoktak. Ha valamilyen változásnak mégis örül, az szakmájának technológiai fejlődéséből fakad: a dauervíz ma már nem áthatóan szúrós szagú, a hajfestékek összetevői pedig nem csak a hajat kímélik, de a fodrász kézbőrét is.
Amit talán kicsit sajnál, az nagy változást is hozott az iparosmesterek életében: a mai fodrászat sokat veszített közösségitér-teremtő erejéből. Ez sok mindenre visszavezethető, társadalmi változásra, gazdasági teljesítőképességre, csökkenő fizetőképességre.
Voltak évtizedek, amikor még a férfiak is hetente nyitottak ajtót; ma akad törzsvendég, aki csak két-három havonta ül a székbe. Panaszra nincs oka, mert vendég így is akad bőven, de nem tett jót a duruzsoló világnak az sem, amikor a hetvenes évek közepén bevezették a bejelentkezési rendszert. Addig ugyanis, ha valaki beesett az utcáról, magával hozta történeteit is. Amíg várakozott, mesélt is. Manapság többnyire kilincset adnak egymásnak az emberek, nem pedig történeteket. A pletyka, persze, így is megy. Örök téma a sport, a foci – s persze a politika, de felszabadultan talán csak a rendszerváltás idején beszéltek utoljára a vendégek. Mára újra bezárták magukat az emberek, a legtöbben személyre szabottan őrzik szimpátiájukat.
Nagy barátságok itt csak ritkán vagy egyáltalán nem köttetnek. Aki fodrászhoz jár, az tudja, hogy a mester nem gyóntató. A mester, aki nem is olyan régen még fehér köpenyben sürgött-forgott. Most meg leginkább ingben és farmerban dolgoznak a fodrászok.
De van olyan, ami soha nem változott az évtizedek alatt: a fodrász minden panaszt és örömhírt meghallgat.
Mindenkihez van néhány jó szava, önmagához is, és tudja, hogy ennél többet, a vágáson kívül, nem tehet.
A vendég pedig tudja, hogy ahogyan a fogorvos és nőgyógyász, úgy a fodrász is biztos pont az életében. Még akkor is, ha ebből fakad Czuczi úr hatvanéves szakmai tapasztalatának egyik legfontosabb felismerése: minden mester együtt öregszik az ügyfélkörrel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!