A hatalmas, háromszög alakú, zöldes üveglapot, persze a hozzá tartozó épülettel, mindennap megcsodáltam a buszról. Nem egyszerű üveglap ez, valamilyen fémmel meg van tördelve különböző geometriai alakzatok szerint, plusz nagy körök is láthatók rajta, melyek igazán csak este dominálnak, amikor világítanak, időnként lilán. Naponta mentem el előtte, s bár megszoktam, hogy a pekingi buszozások mindig ígérnek építészeti meglepetéseket, erről minden alkalommal megjegyeztem, hogy majd meg akarom nézni. Nevettek rajtam.

Nem a Parkview Greennel jártam így először, a családban már nagy nyilvánossága volt a Conrad Hotelhez való vonzalmamnak, amelynek már jártam a tövében is, mi több, a szemben lévő park strandjáról is fényképeztem, de úgy igazán még nem látogattam meg. Ha az ember sokat jön-megy Pekingben, autóval vagy busszal, sorban raktározza el a fejében az épületeket, hogy ezt is meg kell néznem egyszer, azt is egyszer. S ehhez egyáltalán nem kell a modern építészet megszállottjának, de még csak műkedvelő megfigyelőjének sem lenni. Egyszerűen olyan épületeket lehet látni, méghozzá sokat, amilyeneket korábban még elképzelni sem tudtunk, ugyanakkor nincsenek benne az útikönyvekben, a prospektusokban. Mai világunk pedig nagy „landmark”-képző. Egy-egy valamilyen szempontból különös épületre egész városok, kisebb országok imázsát képesek ráhúzni az imázsgyárak.

Pekingnek minden zsebe tele van „meghatározó” épületekkel. Egy időben mondogatták is, hogy az nem is számít az építészceleb szakmában, akinek nincs a kínai fővárosban épülete. Ez persze a hétköznapi lődörgőnek mindegy, neki az számít, hogy minden második buszmegállónál lökdösheti a feleségét vagy a gyerekeit, hogy azt figyeld. Peking hatalmas város.

Szoktam mondani az újonc látogatóknak, hogy amikor kiteríted az asztalra a térképet, s az nagyjából akkora, mint a Budapest-térkép, az semmiképpen ne tévesszen meg. Ha a város túlsó szegletében kell valamit elintézned, az egy nap. Viszont laposan fekszik, nincs nagy folyója, vagyis a természet nem tördeli, panorámára nincs mód. Csak rovod a kilométereket, s mintha újabb és újabb városokban lennél.

Ma. Merthogy még néhány éve, évtizede is azok az újabb és újabb városok pont ugyanolyanok voltak. A modern építmények azonban jelleget adnak a fertályoknak, s a hivatásos jellegadók, a helyi kormányzatok és ingatlanfejlesztők elképesztő versenybe kezdtek. Nem egyszerűen új városközpontok épültek, pénzügyi negyed, „Szilícium Völgy”, ilyenek, hanem éppen hogy egy-egy épületről, épületcsoportról lehet beazonosítani egy-egy környéket. Kezdődött mondjuk az olimpiai létesítményekkel – hogy legyen mindjárt egy kis világhír –, a Vízkockával és a Madárfészekkel, s ugyanekkor a Nemzeti Színház épületével.

Utóbbi azért is lepte meg a publikumot, mert a kínai művészeti hagyományban a nyugati értelemben vett színház intézménye csak nagyon érintőlegesen van jelen. Ehhez képest az „óriás tojásnak” is becézett, vízzel körülvett, 12 ezer négyzetméteres titánium-üveg képződményt Paul Andreu-vel terveztették, s a város kellős közepén, a pártközpontnak helyet adó Zhongnanhai- jal átellenben, közvetlenül a Tienanmen tér szomszédságában áll.

A város legkülönösebb, sokak számára legvonzóbb, mások szerint Peking tradícióit végleg leromboló, már-már jellegadó építményei azonban a SOHO csoport nevéhez fűződnek. A kedvenc Parkview Greenemmel szemben is az ő épületeik vannak, komplett negyedet építettek a külföldiek kedvenc gyülekezőhelyeként ismert Sanlitun környékére, s ott van Zaha Hadid igen látványos épületcsoportja, a Wangjing SOHO is. Amivel azonban kétségtelenül a legnagyobbat robbantották, az a kettes körgyűrű mentén épített SOHO Galaxy, szintén Zaha Hadid mesterműve. Előbb láttam, mint olvastam volna róla, ezért meglepetésként ért, hogy tojásoknak, fészekben lévő tojásoknak aposztrofálják a képződményt. Én az első pillanatban elkönyveltem magamban, hogy ezek méhkasok.

A legnagyobb vitákat kétségtelenül a közszolgálati televízió új központi épülete keltette. A köznyelv csak „Nagy Alsónadrágnak”, „Nagy Jégeralsónak”, vagy a katonai zsargonból „Nagy Molinóalsónak” nevezte el.

Amennyire rendkívüli látványt nyújt Rem Koolhaas és Ole Scheeren épülete, annyira közhelyes az építését kísérő hepaj. Talán nincs is olyan rendkívüli épület a világon, melynek megépültét ne kísérték volna tömeges, egzaltált kirohanások, mert romba döntik az emberi, de legalább a nemzeti hagyományokat, kibillentik lelki egyensúlyukból a polgárokat, s különben is korrupció és cimboraság lengi körül az egész építési folyamatot. Itt még ráadásul az átadás előtt tűz is ütött ki az épületben, húzós holdújévi buli keretében. Hulltak fejek.

Bármi történt is azonban, a „Nagy Jégeralsó” megmarad nekünk. Pedig a kínai államfő, a kommunista párt vezetője, Xi Jinping szokatlan beszédben utat mutatott az építészeknek. Nem személyeskedett, nem mutatott rá épületekre, de a kínai média éppen a „Nagy Molinóalsót” azonosította példaként ahhoz az államfői észrevételhez, hogy nem kell hátborzongató épületeket építeni. Hogy milyet kell? Xi általában a művészetekről beszélt, a „morálisan inspiráló” művészetekről, mondván, az legyen olyan, mint „a kék égből jövő napfény és a tavaszi szél, amely inspirálja az elmét, melengeti a szívet, kiműveli az ízlést és kitisztítja a nemkívánatos munkastílust”.

Jegyezzük meg gyorsan, hogy a kétórás beszéd, melyet Xi egy irodalmi konferencián mondott el, azért keltett olyan nagy figyelmet, mert ilyenfajta ügyekben a kínai vezetők egyáltalán nem szoktak megnyilatkozni.

A pekingológusok azóta is azt vitatják lázasan, vajon ez csak egy kisiklás volt, vagy valami újnak a kezdete. Odahagyva most az államfőt, azért azt elmondhatjuk, hogy az említett építkezési és fejlesztési versenyben iszonyatos förmedvények is keletkeznek Kína-szerte. Persze a nagy számok törvénye értelmében – s ezek a törvények nagyon dúlnak Kínában – muszáj lenni a kormányzati vezetők és az ingatlanfejlesztők között egy egészséges mennyiségű csiszolatlanabb ízlésűnek is.

Peking viszont tradicionális látnivalói közé egyértelműen felvette a modern építészetet. Az én Parkview Greenem (Winston Shu épülete, mellesleg zöld ház) például önmagában is program, hiszen olyan pláza, amely egyben kortárs képzőművészeti múzeum is. Hihetetlen méretű belső tere igen inspiratív a nagy méretű vagy repülő, függő installációkban gondolkodók számára. Hatalmas falfelületei és intim belső és külső terei azonban nem csak őket szolgálják. Hogy mit láttam benn, nem kell elmesélnem, mert a koncepció szerint időről időre változik az egész, „időszakos kiállítások” vannak benne. Egyébként klasszikus pláza. Mint egész Peking.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!