Minden a megszólításon múlik

– Míg tavaly egy ország csodálhatta a 3. Orosz–Magyar Uráli Régészeti Expedícióról készült fotóit kiállítások és az elektronikus média révén, idén nem készültek képek az augusztusi Volga menti feltárásokról. Már mindent megmutattak, ami érdekes?

– Korántsem. Augusztus elején ismét autóba ültünk Czigóth Sándor operatőr kollégámmal és nekiindultunk az oda-vissza nagyjából 8 ezer kilométeres útnak, de a lengyel–fehérorosz határnál nem jutottunk tovább. Háromszor is megpróbálkoztunk az átjutással, de hol a képrögzítő eszközeinket lajstromozó papírral, hol magukkal az eszközökkel, konkrétan a kamerás drónnal akadtak problémák, így aztán idén nem sikerült eljutnunk a baskíriai ásatási helyszínre. A fehérorosz–orosz határnál csak intettek tavaly, hogy mehetünk tovább. Akkor mázlink volt, most viszont nem, és sajnos sokszor ez inkább a vámosok kedvén múlik, mintsem azon, hogy rendben vannak-e a papírok vagy sem. Ukrajna felé a rossz út- és a háborús viszonyok miatt nem kockáztattuk.

– Tavaly hogyan került be a csapatba?

– Eleve nagyon érdekelt a téma, annyi tévképzet és badarság uralkodik a magyar őstörténet kutatása körül, a Türk Attila által vezetett ásatások pedig teljesen átírhatják a 8-9. századi vándorlásról és a Kárpát-medencébe való betelepedésről szóló tudásunkat. (A felfedezésről lásd Sudár Balázs történésszel készült interjúnkat „Fantáziabirodalom határán” címmel a VH július 30-i számában – a szerk.) Korábban a Dnyeper folyó környékén feltárt sírokból előkerült leletek is ezt látszanak bizonyítani. Olvasva a megelőző év beszámolóit, fotósként is kihívást láttam benne.

– A régészeti munkák dokumentálásán kívül a helyi emberekről is készített fotósorozatot, könnyen ment?

– Pozitív csalódás volt, mennyire vendégszerető emberek lakják azokat a vidékeket, legtöbbször a fotózásuk is komoly zökkenő nélkül történt. A férfiak sokkal nyitottabban álltak a kéréshez, mint a nők, de ez általában így történik, mivel a hölgyeknek sokkal fontosabb, hogyan is jelennek meg mások előtt. Az udmurt fővárosban, Izsevszkben például kiszúrtam egy idős embert az utcán, aki hagyta, hogy portrét készítsek róla, és amikor megtudta ráadásul, hogy magyar vagyok, rögtön testvérként viszonyult hozzám, a finnugor nyelvrokonság nagyon elevenen él az ottaniak tudatában.

– És a mi fővárosunkban mennyire nyílnak meg az emberek, amikor a Budapest Katalógus elnevezésű fotóssorozatához leszólítja őket az utcán, hogy lefotózná őket, és a történeteikre kíváncsi?

– Amikor nemzetközi példák alapján – lásd Brandon Stanton Humans of New York című blogját – három éve elterveztük, hogy képet adunk Budapestről és lakóiról, elsődlegesen azt szerettük volna, hogy tényleg vadidegen emberek megszólításával, őszintén alkossunk tablót az itteni életről, de úgy, hogy érzékelhető legyen a kapcsolódás az emberek és a környezetük között, ahol lefotózzuk őket. A három év alatt nagyjából 600 portré készült, a képen szereplők történeteivel kiegészítve, és azt tapasztaltam, hogy a megszólítás mikéntjén múlik minden. Nehezen nyílnak meg, bizalmatlanok az emberek, de nagyon könnyen átfordulnak gyanakvóból kitárulkozóba. Hatalmas igényük van az egymással való kommunikációra. Hogy elmondják a nekik fontos dolgokat. A politikai és reklámkampányok általában félremennek, nem arról kérik ki a véleményüket, ami valójában foglalkoztatja őket.

– Mi volt a legemlékezetesebb történet, amivel találkozott, ami jóval túlnyúlt a Budapest Katalógus célján?

– Egy üvegcsontú kislány története, aki ráadásul Kárpátalján él, Beregszász mellett. Nehéz körülmények között neveli az édesanyja, a Budapest Katalógus népszerűségét kihasználva gyűjtést is szerveztünk nekik, nemsokára pedig visszatérek hozzájuk, hogy fotósorozaton keresztül mutathassam be, hogyan is él, milyen problémákkal küszködik, hogyan küzd a betegségével.

– Hamarosan, a 3. évfordulóra egy átfogó honlap is készül a katalógusból, önben milyen Budapest-kép rajzolódott ki a fotókon szereplők történeteiből?

– Jellemző módon az itt lakók életét szinte teljesen átszövi a politika, és az abból fakadó, néhol már-már beteges indulat. A legtöbb beszélgetésben nagyon nehezen emelkednek felül ezeken az érzelmeken. Míg a külföldi, hasonló blogokon megszólaló arcok nem félnek attól, hogy visszaélnek a bizalmukkal, és nincsenek átitatva a történeteik keserűséggel, vagy valahogy teljesen másként. Ugyanakkor nálunk sincs veszve minden: a többség a tragikus-személyes élethelyzeteit is pozitív kicsengéssel villantja fel.

– Akárcsak a régészeti expedíció, úgy a katalógus, vagy egyéb erdélyi, kárpátaljai fotósorozatait is jól érzékelhetően összeköti a szociális érzékenység.

– Érdekelnek az emberek, de nem csak fotósként, az írásaim is karakterközpontúak.

– Ha kérdezik, mit mond: fotós vagy író? Melyiknek jobb a társadalmi megítélése?

– Az írót néha megrökönyödéssel fogadják, merthogy: mitől is vagy te író? Ha megkérdezik, miről írok, akkor azt szoktam mondani, hogy azért írok, hogy ne kelljen beszélni róla, mert egyébként beszélni nehéz. Főleg jól beszélni. Egy beszélgetésben a kimondott szavaknak nagyon-nagy súlya van, és nem igazán lehet visszavonni őket. Nagy felelősség. Persze igaz ez az írásra is, de szerencsére ott több idő van átgondolni a dolgokat. Hasonló kérdések felmerülnek a fotózás kapcsán is – ma már bárki fotózhat, de elfelejtik, hogy azért ez is egy mesterség. Én autodidakta módon képeztem magam, folyton keresve a megmérettetés lehetőségeit akár itt, Budapesten, például a Katalógus beindításával, akár Oroszországban vagy egyéb helyszíneken.

– Ilyen kihívás most, hogy a lírai kötetek után novellák sorával jelentkezik a szeptember közepén megjelenő Váltóáram című kötetben?

– A líra mindig szűkebb réteget érint, bár nem panaszkodhatok, a köteteimből elfogyott szinte az összes példány, ami vers esetében persze 5-600-at jelent, a próza azonban egészen más, sokkal inkább olvassák. A Váltóáram egyik alaptémája egy csillagászati jelenség, egy szupernóvarobbanás, amely minden elbeszélést megvilágít kicsit.

– A kortársaihoz képest mintha ritkábban jelentkezne kötettel, mi ennek az oka?

– Az utóbbi években a fotózás kötötte le a legtöbb időmet, energiámat. Ez magyarázza elsősorban, hogy öt évig nem jelent meg önálló kötetem. De például a nemzedékem meghatározó költői, mondjuk a volt Telep csoport-tagok (Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Bajtai András, Dunajcsik Mátyás stb. – a szerk.) már korán elkezdtek publikálni, az első kötetük 20- 21 éves korukban jelent meg, míg én akkor kezdtem egyáltalán verseket közölni, mivel 18 évesen még profi kosárlabdázónak készültem. Aztán egy betegség miatt abba kellett hagynom a sportot egy időre. Így az irodalmi tapasztalataim „késettsége” miatt talán „kimaradt” egy-két kötet, és voltak elhamarkodott próbálkozásaim is. De már nem sietek sehová, mindig azt tartom szem előtt: legyen tétje a dolognak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!