Mitől lesz valaki „Aranyanyu”, amolyan hétköznapi hősnő? A kicsiny, már-már láthatatlan dolgoktól, amiket, lehet, nem vesszünk észre a mindennapokban, de hiányoznának, ha eltűnnének. Az Oláh Éva környezetében élők napról napra tapasztalhatják, mekkora ereje van egy kedves szónak, egy bátorító mosolynak, egy érintésnek – amitől könnyebb elviselni a betegséget, a fájdalmat. Talán ezért sem okozott meglepetést, mikor a Richter Aranyanyu díjkiosztó gálán a közönség kedvence lett a roma ápolónő.
Késő este a kórházban, amikor a látogatók már hazamentek, a folyosók üresek. A nővérszobában az éjszakai, percre pontosan beosztott műszakra készül Éva. A kistarcsai Flór Ferenc Kórház neurológiai osztályán dolgozik, emellett iskolába jár, érettségire készül, boldog családban él. Magáról keveset és szűkszavúan beszél, sokkal jobban érdekli, mi van a betegekkel – egy-két szabadnap után alig várja, hogy dolgozhasson, hogy láthassa az ismerős arcokat.
De várják a találkozást a betegek is. Például Erdélyi Katalin. Visszajáró páciens. Ő jelölte a díjra Oláh Évát, az ápolónőt, aki szebbé, könnyebbé, elviselhetőbbé tudja tenni a kórházban töltött időt. Akin soha nem látszik a fáradtság, aki soha nem emeli fel a hangját, mindent szakszerűen, pontosan végez – mintha mindig is az egészségügyben dolgozott volna. Pedig dehogy.
„Édesanyám nagyon fiatalon, harmincnyolc évesen hunyt el. Húszéves voltam akkor. Kérte, tanuljak, segítsem az embereket. Akkor döntöttem el, hogy ápolónő leszek.” Ahogy gyerekei nagyobbak lettek, a gyes után Éva azonnal tanulni kezdett. Azóta is a könyveket bújja. Megtanulta az ápolónői hivatáshoz szükséges ismereteket, ambuláns asszisztensként végzett, ám munkát már nehezebben talált. A roma fiatalasszony rendre előítéletekkel és elutasításokkal találkozott. Az állásinterjúk előtt a telefonban többnyire még nagy szükség volt ápolónőre, ám a személyes találkozások pillanatában ezek a pozíciók hirtelen mind beteltek…
A megalázó helyzetek elszántabbá tették Évát: még keményebben, még jobban dolgozott, hogy bizonyítson. Hogy igazolja, a szakértelem nem a bőrszíntől függ. Amikor a nehézségekről faggatom, csak mosolyog: az igazán nagy kihívást nem a tanulás vagy a beilleszkedés jelenti.
A tizenkét-huszonnégy órás műszaknál sokkal jobban megviseli, ha szenvedni lát valakit. Könnyen a szívéhez nő egy-egy beteg, és nehéz őket elengedni – különösen az utolsó útjukra. Kistarcsán négy éve kapott munkát, előtte Veresegyházon dolgozott, a rehabilitációs osztályon.
A munka sehol sem könnyű, főleg amikor éjszaka egyedül látja el az osztály több mint harminc betegét. Egyedül emelget olykor nála sokkal nehezebb, magatehetetlen betegeket, fürdeti őket, gyógyszeres ellátásukról gondoskodik – miközben mindenkivel beszélget kicsit. Nem csoda, hogy a bizalmukba fogadják, megnyílnak előtte, mesélnek betegségükről, problémáikról, örömeikről, családjukról.
Amikor éppen nem a kórházban dolgozik, s nem is a családját látja el, Éva tanul. Érettségire készül, utána egészségügyi tudását bővítené. „Szeretnék még többet tudni a betegségekről, hogy jobban tudjak segíteni az ápoltakon. Arra ösztönzöm gyermekeimet és unokáimat is, hogy tanuljanak, mert tanulni jó. Képezzék magukat, amíg csak lehet. Ha pedig valamelyikük úgy dönt, nyomdokaimba lép, én leszek a legboldogabb.”
A naiv újságírói kérdésre, hogy mitől szép és vonzó az ápolónői szakma, már-már értetlenül néz vissza rám: „Mindentől. Úgy szép, ahogy van. Nekem ez a legszebb szakma a világon.”
Kik is azok az Aranyanyuk?
Richter Aranyanyu díjjal azokat az egészségügyi dolgozókat, orvosnőket és pedagógusokat tüntetik ki minden évben, kiknek munkája nélkülözhetetlen a közösségek számára. A negyedik éve tartó program célja, hogy azokra a nőkre irányítsa a figyelmet, akik sokat tesznek családjukért, hivatásukért és közösségünkért. Hétköznapi hősök ők, akik hozzájárulnak a női önbecsülés növeléséhez.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!