A hosszú élet titkáról faggatják
a százéves bácsit az öregek otthonában.
Az csak szabódik, majd azt mondja:
kérdezzék az édesapámat.
A riporterek elcsodálkoznak: hát magának
még él az apja? Hogyne élne – hangzik
a felelet –, de most éppen elutazott
a nagyapámékkal hegyet mászni.

 

Erre a viccre már csak történeti relikviaként tekinthetünk, nem csak az elkoptatottsága okán, hanem mert lassan megszűnik viccnek lenni: már megszülettek, köztünk élnek azok az embertársaink, leszármazottaink, akik ha nem is vígan, de megérik a 135 éves kort.

Ki akar örökké élni?

– tehetjük föl a kérdést Connor MacLeoddal, a hegylakóval és a Queen zenekar ismert film főcímdalával. Nem csak a halhatatlanság, de a megszokottnál jóval hosszabb élet is számos kihívás elé állítja mind az egyént, mind a társadalmat – olyan pszichés, gazdasági (munkaerő-piaci), szociológiai kérdésekre kell válaszokat lelnünk a modern orvostudomány és a fejlett országokban megváltozott körülmények hatására megduplázódott (40-ről 80 évre) átlagéletkor kapcsán, amire jelen pillanatban nem vagyunk fölkészülve.

Az elmúlt száz évben a korábban kialakult párhuzam a biológiai-egészségbeli, a naptári és a társadalmi pozíció szerint számon tartott életkor között felbomlott. A halálunk lehetséges időpontját meghatározó gének, a véletlen/szerencse (pl. közlekedési baleset), illetve a környezeti hatások összetevői közül az utóbbi jelentősen, az emberi test eközben mit sem változott. Ma annak az esélye, hogy valaki megéri a 65. életévét, háromszor nagyobb (30 százalékról 90-re nőtt), mint egy évszázaddal korábban, köszönhetően a biztonsággal hozzáférhető ennivalónak, a tiszta ivóvíznek, a háborúk, az erőszak visszaszorulásának, az orvoslás fejlődésének (pl. a fertőző betegségek terén).

!!! A valaha élt 65 éven felettiek fele még életben van.

Tény: egyre tovább vagyunk képesek egészségesek maradni, ennek következtében egyre tovább leszünk öregek! A hosszú élet titka azonban nincs az örökítőanyagunkba, a DNS-ünkbe kódolva, ahogy a halálunk időpontja sem.

A biológusok úgy tartják, az élet szempontjából az öregség teljesen érdektelen, evolúciós melléktermék – a lényeg ugyanis kizárólag az utódnemzés gyakorisága és az utódok felnevelése. Az öregedési folyamat pusztán kárfelhalmozódás.

Ahogy egy szervetlen tárgy, mondjuk egy pohár vagy autó esetében, az évek alatt különféle feszültségek keletkeznek az anyagszerkezetben, amelyek miatt egyszer csak nem terhelhető tovább, feladja, eltörik, tönkremegy, úgy az emberi testben is felgyűlnek a környezeti ártalmak hatásai miatt keletkező „kopások”. A test autonóm működését biztosító szervek is elhasználódnak (porcok sérülése, értágulás, szívbillentyűk „lazulása”). Egy ideig a szervezet alkalmazkodó, regenerálódó képessége pótolja a hiányt, javítja a keletkező zűröket, ám a végtelenségig ez a program sem tudja ellátni a feladatát.

Darwin-fitnesz

Charles Darwin ezt az alkalmazkodási programot nevezte el fitnesznek, aminek kialakítására folyamatosan erőfeszítéseket teszünk: egy ember első 20 éve másról sem szól, csak a testi erejének növeléséről, a jellemének fejlesztéséről, azon tulajdonságainak megszerzéséről, amik ezt a képességét minél meghatározóbbá tehetik (és átörökíthetik).

A test és az agy előbb-utóbbi maradandó károsodásának azonban nem tud ez sem gátat szabni. Ahogy Rudi Westendorp holland orvoskutató, gerontológus a minap magyarul is megjelent, Öregség öregedés nélkül című könyvében megjegyzi: az egészségben való megöregedés pusztán mítosz. Bármennyire is vigyázhatunk magunkra, élhetünk zsírszegény étrend szerint, cigarettát és alkoholos italokat, stresszes életvitelt kerülve, a leépülésünk elkerülhetetlen.

Egyes elméletek és vizsgálatok szerint egyenes összefüggés van a hosszú élet elérése és az utódnemzés között (lásd például az eldobható test elméletet Tom Kirkwood angol gerontológustól).

A befektetett energia megoszlása alapján azok érnek meg magasabb kort, öregszenek lassabban, akik kevesebb időt és energiát ölnek az utódgondozásba. Statisztikai adatok bizonyítják: minél több utódot hoz létre valaki, annál kevesebb lehetősége van a saját testének karbantartásával foglalkozni, így a kárfelhalmozódás is korábban következik be. (Az angol arisztokrácia több évszázados családfáinak tanulmányozása révén láthatóvá vált, hogy a 20. századot megelőzően azok a nők, akik igen magas korban, 80 év felett hunytak el, legtöbbször egyáltalán nem vállaltak gyermeket vagy csak egyet neveltek föl.)

A szex költsége tehát – ahogy egy elmélet is megfogalmazza – igen magas. Ugyanakkor ez az evolúcióbiológiai egyensúly ma már, a megváltozott környezeti feltételek mellett érvényét vesztette, érvel Westendorp professzor, aki az 50. életévhez kapcsolt öregedési folyamat elindulást, illetve a 65 évhez kötött – a bismarcki Németországban a 19. század végén bevezetett – nyugdíjba vonulást is újragondolásra javasolja. (Hollandiában a 72–75 évet tartaná indokoltnak.)

Gazdaságilag indokolt

A megnövekedett élettartamok miatt a fejlettebb európai országokban megbomlott a népesség korosztály szerinti összetétele. Míg egy korábbi századfordulós piaci képen főleg gyerekeket látunk, ma a bevásárlóközpontokban elsősorban idős emberek sétálnak.

A korábbi baby-boom helyébe az idős emberek számának növekedése lépett. (Ráadásul a babyboomnemzedék még csak most készül a nyugdíjas éveire…) A legtöbb országban, hogy helyrebillentsék az aktív keresők és az idős eltartottak számát, kifizethetővé tegyék a nyugdíjakat, a nyugdíjkorhatár emelésével reagáltak. Magyarországon 2022-től 65 évesen vonulhatunk nyugdíjba, ami majdnem fedi az EU-s átlagot (64,6 év) – Izlandon, Görögországban 67 év a korhatár. Az előrejelzések szerint 2040-re itthon az idősek száma már meghaladja az aktív keresők számát.

Arra azonban még nem született megnyugtató válasz, hogyan lehet megoldani a fiatalok elvándorlása (kistelepülésről városokba; külföldre) következtében elnéptelenedő vidékek olyan mindennapos gondjait, mint hogy ki fogja üzemeltetni a boltokat, szolgáltató üzleteket, vagy ki látja el a magukra maradó idős embereket.

Az öregség varázsának elmúlásából adódó következményekkel tehát számolni kell. Egyik ilyen gazdasági szempontú átalakítás az időskori sérülékenység/ törékenység és az ekkor jelentkező (életkorfüggő) betegségek kapcsán a megelőzést és a korai beavatkozást teszi szükségessé. Az egyén kifejezetten jól jár vele, hiszen e révén hosszabban és egészségesebben él, a társadalom számára viszont a megelőzés hajt hasznot, mert az így nyert pluszévek révén adóbevétel-növekedés és nyugdíjkiadás- csökkenés keletkezik.

Ugyancsak érdekes – és látszólag a fentieknek ellentmondó – javaslat az időskorban végzett rendszeres egészségügyi szűrések és orvosi diagnózisok elhagyása. Ennek megértéséhez viszont nem árt megismételni: az öregedés megelőzhető, de nem jelent halhatatlanságot! A halál előtti 6-10, úgynevezett „rojtos évek” nem megúszhatók, ekkor már a testi és mentális kondíció erősen romlik, ám az előtte lévő egészséges szakasz kitolásában vagyunk érdekeltek. A 75 év felettiek évente így is átlagosan 16 alkalommal keresik föl a háziorvosukat, ami a betegségtudatukat csak fokozza. Ennek a korosztálynak a rákra vagy egyéb betegségre való szűrése azért is felesleges, érvelnek a gazdasági szakértők, mert semmilyen orvosi kezelés nem tudja visszafordítani azok bekövetkeztét. A hallás- és látáskárosodás, a bőrrák, az inkontinencia, a vese- és cukorbetegségek szűrése a szakemberek szerint 60 és 74 éves kor között indokolt.

Minél többet invesztálunk testünk és agyunk épségének gondozásába, annál jobban fékezzük a kárfelhalmozódást: tovább leszünk egészségesek, később halunk meg.

Öröm, nem üröm – a sikeres öregedés

Az idősek számának emelkedése a gondozásuk érdekében tett erőfeszítéseket is megnövelte. A gondozó közintézmények és magánszemélyek szemléletváltozása ugyanakkor ma még csak remény és óhaj szintjén érvényesült. A társadalom többsége még mindig teherként tekint az idősekre – Németországban nemrég botrányt keltett az idős szülők Thaiföldre utaztatása, retúrjegy nélkül –, fölös erőfeszítésként az ápolásukra. A véleményformálók szférájában pedig csupán a velük kapcsolatos negatív fogalmak tűntek el, s „probléma” helyett „kihívásról”, „esélyekről” beszélnek.
Ez is valami.
De legalább ilyen fontos, hogy az emberek önmaguk életére ne úgy tekintsenek, miután kirepülnek a gyermekeik a családi fészekből, mint állandó készülődésre az elmúlásra. Mert az már életüknek akár a kétharmadát is jelentheti – ami így azért erős túlzás.

Meglepő módon az idős emberek az öregedés folyamatát elsősorban nem az egészségük felől vagy orvosi szempontok alapján közelítik meg. Ahogy a fogyatékosok sem betegségként élik meg a helyzetüket.

Sokkal inkább a korábbi célok beteljesülése (elégedettség), a jelenlegi közérzet és életminőség felől. A sikeres öregkor jó közérzetét pedig a többség szerint a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás mellett a társas kapcsolatok megléte biztosítja. Ha nem az elkerülhetetlen egészségromlás felől közelítünk tehát a „problémához”, hanem a korosztály igényeihez szabjuk az élethelyzet megítélését, sokkal pozitívabb módon tekinthetünk az öregségre.

És amennyiben az idősgondozásban is figyelembe vesszük az egyén igényeit – hiszen mindenki eltérő tempóban és megnyilvánulási formában öregszik –, akkor a társadalom is jobban tudja kezelni a hosszú élet „kihívásait”.


Több mint 2 millió nyugdíjas él ma Magyarországon – a nők átlagéletkora: 79 év, a férfiaké: 72. (KSH; n/ff: 68/32%)

Hazánkban az 55–64 éves korosztály 30%-ban foglalkoztatott, az EU-s átlag ennek a duplája

!!! A fejlett országokban 10 évente 2-3 évvel nő a várható élettartam, azaz minden héten egy hétvégével, naponta 6 órával. A férfiak várható életkora: 119, a nőké: 126 év jelenleg.


Az említett könyvben a holland gerontológus  4 pontban foglalja össze az egyes életszakaszokban szükséges változás irányát:
1. Már egészen fiatalon, a meglévő intézményrendszerben kell felkészíteni az embereket az egész életen át tartó tanulás fontosságára, az egészséges életmód jövőjüket befolyásoló kialakítására, a társas kapcsolati tőke kiemelt szerepére (az időskori magány és az emiatti depresszió nagyobb halálozási kockázattal jár, mint a dohányzás).
2. A teljes egészségügyi rendszer és kutatások átalakítása: az ageism, azaz a kizárólag a fiatalok azonnali gyógyítására (egészségének visszaállítására) koncentráló hátrányos megkülönböztetés elhagyása. A krónikus rendellenességekben szenvedőket is orvosolni tudó holisztikus gyógyászati és betegbiztosítási, betegkövetési rendszer felállítása.
3. Az idős emberek és a kezelő orvos közti egyenrangú párbeszéd kialakítása a beavatkozás szükségszerűségének megítélhetősége végett: valóban javít-e egy műtét egy 85 éves ember közérzetén, vagy csak megrövidíti a függetlenségét?
4. Érdekképviselet: az utolsó életszakaszban már testi és szellemi függőségben élünk (gondozóiápolói hálózat), ezért fontos, hogy mindenki, még ezt megelőzően biztosítsa, megfelelően képviseljék érdekeit a jobb közérzet elérésében.

Az öregedés művészete

A korral megváltoznak a céljaink, ahogy az előttünk álló akadályok is. A változásokhoz való alkalmazkodás az igazi művészet. Az idős emberek körében végzett kutatások azt mutatják: a társas kapcsolatok, valamint azok minősége kerül első helyre az anyagi javak birtoklásával szemben, és a testi/lelki defektusok dacára. Az élet- és tetterő megőrzése, céljaink újrafogalmazása növeli az optimizmusunkat, ami megint csak hozzájárul az egészséges élet meghosszabbításához – de ez fordítva is igaz: a hosszú életet élő emberek utódainak életderűje fokozottabb az élettársaikénál. A jó közérzet megőrzése érdekében nagyon fontos, hogy mind a munka, a lakhatás, a gondoskodás terén a saját kezünkben érezzük a gyeplőt, az állami és magángyógyintézmények, a gondozói hálózatok ugyanakkor jelenleg éppen a gyámolításra épülnek, ami kiszolgáltatottá teszi az időseket, a tehetetlenség érzetét erőszakolja rájuk.

Nem kétséges, a gondozói rendszer gyökeres átalakítására van szükség, ami abban segíti az embereket, hogy minél tovább megőrizhessék egészségüket, és át- vagy továbbképzés révén, akár részmunkaidőben, továbbra is a munka világában maradhassanak. Az intézmények költségeinek, kötelezettségeinek, felelősségi köreinek felülvizsgálatára, az állami juttatások, elosztói rendszerek újragondolására (nemzedékek egymás közti anyagi terheinek megosztása): az állami és a magánszféra mennyiben tudja az időskorúak önállóságát biztosítani és finanszírozni.

A majdnem-halhatatlanság, a hosszú, egészséges élet kiváltságában már részesülhetünk, már csak élni kell tudnunk vele.

 

Családi örökség. Rudi Westendorp és Eline Stagboom molekuláris epidemiológus vezetésével a leideni egyetemen 2002 és 2005 között 400 holland család tagjainak életkorbeli sajátosságait térképezték fel. Arra voltak kíváncsiak: mennyire örökölhető, a gének függvénye a különösen magas életkor elérése? A kontrollcsoportot a nem vérrokonok jelentették. Azt találták, hogy a magas kort megért szülők esetén az utódoknál is lényegesen kevesebb a magas vérnyomással, cukorbetegséggel, szív- és érrendszeri panasszal küszködők száma, a kiemelt kockázatot jelentő ártalmas zsír- és cukorszint is jóval alacsonyabb a gyerekek vérében, jobb az anyagcseréjük is. Evolúcióbiológiai szempontból tehát egyes DNS-mintázatok kedvezőbb alkalmazkodási, regenerálódási képességgel ruházzák föl a szerencsés embereket, akik ezt utódaikban tovább örökítik.

Jó tudni (politikusoknak is) Egy bizonyos határig az ország GDP-je és a várható élettartam között egyenes arányosság áll fönn. Az állam- és közigazgatás rendje is befolyással bír az élettartamra. Az erőszakra építő törzsi társadalmakhoz képest az erős állammal rendelkező országokban 9-szer hosszabb a várható élettartam. A szociális juttatások ésszolgáltatások pedig az életminőség- és a boldogságérzettel vannak szoros összefüggésben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!