Interjút kért egy hetilap Stumpf Istvántól, miután kancelláriaminiszterré emelkedett. A zsurnaliszta noszogatására a sajtós annyit mondott: a miniszter majd válaszol, ha jónak látja.
– És ha négy évig nem látja jónak? – ironizált az újságíró.
– Akkor a választók eldöntik, hogy akarják-e ezt újra – válaszolta teljes komolysággal a sajtós.
A választók nem akarták, de nem ez a lényeg. Az 1998-ban hatalomra kerülő Fidesz esetében kár lenne kommunikációs fejlődésről értekezni: a párt az erő nyelvén beszél(t), és az egyoldalú kinyilatkoztatásokban hisz. Ugyan 2002-ben és 2006-ban Orbán Viktor nem tudott kitérni, és vitázni kényszerült Medgyessy Péterrel, illetve Gyurcsány Ferenccel – de a leckét megtanulta (mindkét szópárbajban alulmaradt): csak az nem hibázik, csak az nem számon kérhető, aki nem áll sorompóba.
Éppen ezért az EP-választások előtt a szavazók ismét sötétben kénytelenek tapogatózni, noha tényleg faramuci a kommunikációs helyzet. Az egyik szereplő az egy európai béreket és jogokat követelő Jobbik, amelyik szíve szerint beszántaná az uniót; a másik az uniós támogatásokra rámarkoló, de Brüsszelt rendre a kommunista Moszkvával összevető Fidesz; a harmadik választható erő az az MSZP, mely szerint Európa balra van, noha a kontinensen és így a közösségben erőteljes jobbra mozdulás érzékelhető. És csak hogy tovább színesedjen a kép, ott van még a DK, az Együtt-PM, illetve az LMP, amelyik a bizonytalanok és a balosok közül szeretne megszólítani minél többeket.
Ám az sosem derül ki, hogy kinek erősebbek, meggyőzőbbek vagy éppen hitelesek az érvei, ugyanis – a Fidesz 2010-ben megteremtett „némasági hagyományának” jegyében – nem lesz vita a pártok listavezetői között, noha az EU kulcsfigurái jó példával járnak elöl (lásd keretes írásunkat).
Emlékeztetőül: Orbán Viktor már a 2010-es országgyűlési választások alkalmával kibújt a nyilvános nyelvi összecsapás alól, és most is „elsumákolta” a vitát, arra hivatkozva, hogy nem egyértelmű, ki is a balos összefogás vezetője (pedig az elég egyértelmű volt, ki is a miniszterelnök- jelölt).
Persze a Fidesz hallgatása is érthető, a párt 2006 óta – de 2010. március 15-e óta mindenképpen – építi a politikai csatározások fölött álló államférfi imázsát. Akinek a képe mellé elegendő odaírni egy választási kampányban, hogy Magyarország miniszterelnöke.
A képlet egyértelmű: a tekintélyelvű kommunikáció (a közlő személye miatt automatikus el- és befogadás) egyeduralkodóvá tétele. És a Fidesz bizony szép sikereket ér el – vállvetve a többi, korábbi politikai formációval. Ugyanis a hatalmi elit kemény munkával elérte, hogy a választók ne programra, hanem pártra szavazzanak – a párt pedig a személyben testesül meg. A helyzet mára odáig súlyosbodott, hogy a pártok nemcsak a válaszokat adják meg, hanem a „választói” kérdéseket is ők teszik fel. Az érveket pedig felváltják a dogmák.
Híres viták
- Nixon és Kennedy: Az elnökjelöltek 1960-as záró kampányvitáját a rádióhallgatók szerint a jobban érvelő Nixon nyerte, ám a tévénézők nem szerették az izzadó, pislogó republikánust, és ez nagyban hozzájárult Kennedy győzelméhez.
- Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltként ment verbális ölre Gyurcsány Ferenccel 2006-ban, de csúnyán alulmaradt, ekkor emelte be a közbeszédbe a szocialista politikus a lárifári kifejezést.
- Jean-Claude Juncker az Európai Néppárt, Martin Schulz az Európai Szocialisták, Guy Verhofstadt a Liberálisok és Ska Keller a Zöldek képviseletében csapott össze – a vita tétje, hogy ki legyen az Európai Bizottság elnöke 2014-ben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
