Mozart a pincéből - Egyre kisebb csomagokból egyre csodásabb dolgokat tettek elénk

Egyetlenegyszer remegett meg a kezem. A félkegyelműből írtam a szakdolgozatomat, és aznap nem vittem fel magammal a saját példányomat. Odasétáltam a polchoz, lehajoltam a D betűhöz. Reszkető kézzel vettem le A hülye című kötetet. Tudtam, hogy még a kilencszázas évek elején fordították így Dosztojevszkij remekművének címét, de látni még soha nem láttam egy példányt sem. Kinyitottam: a fordító, talán Trócsányi Zoltán dedikálta Klebelsberg Kunónak. Erre már nem voltam felkészülve, olyan erős bírvágy kerített hatalmába, hogy kénytelen voltam azonnal visszatenni a polcra a kötetet. És ez csak egy, az olvasóterembe valószínűleg véletlenül kihelyezett különlegesség volt (mára már nincs is ott, valószínűleg jobb helyre került). Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) azonban ennél jóval többet rejt magában.

Hogy csak a legutóbbi példát említsük: a Zeneműtárban bukkant elő egy eddig ismeretlen Mozart-kézirat, az A-dúr zongoraszonáta (K. 331) autográfja. Miként lehetséges, hogy egy ilyen értékes dokumentum csak úgy előkerül? A könyvtárba tonnaszám érkeznek a dokumentumok, amelyeket leltárba vesznek. Ám ha egy kéziratról nem tudni, hogy honnan származik, mi az eredete, a könyvtárosok általában félreteszik, hogy később tovább foglalkozzanak vele. Valahogy így került Mozart saját kezűleg írt kottája is egy mappába, azt sem tudni pontosan, hogy mikor. Aztán egy „ráérős” napon Mikusi Balázs, a Zeneműtár vezetője elővette a dossziét, és elkezdte átnézni. Innen, ahogy ő maga fogalmaz: „szerencse és szakértelem” kellett ahhoz, hogy kiderüljön, valami egészen különleges került a kezébe. Mert az bizony hatalmas szerencse volt, hogy éppen az ő kezébe került a kézirat: felismerte Mozart kézírását.

Ahogy Mikusi Balázs leteszi elénk az asztalra a kissé elsárgult papírt, majd a magasba emeli, hogy a vízjelekről meséljen (sokat segítettek a dokumentum azonosításában, ám mi valójában semmit sem látunk belőlük), rögtön kiderül, hogy a szerencse és a szakértelem mellett még egy dolog feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki megtaláljon egy ilyen fontos kincset: elkötelezettség. Valójában dermesztő érzés egy ilyen felbecsülhetetlen értékű irat mellett ülni. Jelentősége pedig hosszú távon is nagy lehet, hiszen összehasonlítva a darab más, korabeli, Mozart által lejegyzett verzióival, kitalálható, hogyan képzelte el a művet a mester. Épp ezért a Kutatók Éjszakáján Kocsis Zoltán zongoraművész játssza majd a darabot a kottából.

Ha egy csöndes délutánon ilyen felfedezést lehet tenni a könyvtárban, mi minden rejtőzhet még a raktárakban? „Ehhez hasonló leletek tízévente egyszer adódnak, még nálunk is. Legutóbb például a Babits-hagyaték eddig azonosítatlan fényképeiről derült ki, hogy Török Sophie munkái” – kezd bele a mesélésbe Káldos János, az OSZK különgyűjteményi igazgatója. Aztán kitesz az asztalra néhány igazi kuriózumot. „Azt mindenki tudja, hogy – sok más nemzeti ereklye mellett – nálunk van a magyar nyelv első verses szövegemléke, az Ómagyar Mária-siralom, a Vizsolyi Biblia és a Képes Krónika. De órákig lehetne sorolni, milyen kincseink vannak még” – mondja. Az első, amit elénk tesz ezek közül, Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeménye, amelyet 1848. március 15-én nyomtattak Landerer és Heckenast pesti nyomdájában. A röplap alján pedig a következő felirat olvasható: „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legelőször nyomatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete. Petőfi Sándor”.

Bár azt hisszük, ennél nagyobb dolgot már nem láthatunk, az egyre kisebb csomagokból egyre csodásabb dolgok kerülnek elő. A Drakula-történet unikum példánya 1485-ből egyedüli az egész világon. Sokáig ezt gondolták a Nostradamus vészjósló tartalmú próféciáinak apró, 1557-ben kiadott gyűjteményéről is. A két ritkaság az asztalon, alig karnyújtásnyira fekszik tőlünk, valahogy mégsem mernénk akár csak egy (kesztyűs) ujjal is hozzájuk érni. Megnézzük inkább a budapesti telefonhálózat előfizetőinek legelső névsorát, 1883-ból. Alig valamivel nagyobb, mint egy A3-as papír, nincs rajta száznál több név, de megannyi érdekes információt tartalmaz.

Aztán teszünk egy kisebb sétát a könyvtárban. Röntgenfelvételből készített lemez, átvilágítva látszanak a bordák, Babits Mihály hangját őrzi. A költő jobban járt, mint Kossuth Lajos, akinek beszédét elsőként örökítették meg idehaza: a három viaszhenger közül egy megsemmisült, a másik kettőről viszont sikerül megmenteni az államférfi hangját. Ezt szintén a könyvtár őrzi. Hasonló problémák azonban nem csak a letűnt századok emlékeivel adódnak: a modern technika kihívásaival is szembe kell nézniük a könyvtárosoknak. Nem kevésbé bonyolult például manapság a kilencvenes évek elején gyártott floppylemezről átmenteni az adatokat.

És ha már adatmentés: az OSZK kiemelt feladata nemcsak a beérkezett dokumentumok megőrzése, hanem azok „karbantartása” is. Folyamatosan portalanítják, restaurálják a dokumentumokat, de ennek a sziszifuszi munkának valószínűleg sosincs vége, mivel csak könyvből több mint 4 millió példányt őriznek a könyvtárban, illetve két külső raktárban, de összesen 10 milliónál is több egységből áll az OSZK állománya. A szám pedig rohamosan nő. A nemzet könyvtáraként mindent, ami magyar vagy a magyarsággal kapcsolatos, gyűjtenek. Köteles példányok tízezrei érkeznek be évente, emellett hagyatékok vásárlásával, illetve aukciókon is folyamatosan bővítik a gyűjteményt. De a nyomdák is kötelesek minden, általuk létrehozott termékből küldeni egyet az intézménynek. Még a szórólapokból is – bár azért az sejthető, hogy nem minden „papírfecni” kerül be a gyűjteménybe. A könyveknél azonban nincs apelláta: ha valamelyik kiadó nem küldi el az úgynevezett köteles példányt, a könyvtár akkor is beszerzi az elkallódott kötetet.

„Nyugodtan mondhatom, hogy az OSZK mára betelt. A raktárakban már nemcsak a polcokon, hanem néhol a polcok közt is könyvek vannak” – mondja Káldos János. Akkor talán mégiscsak lesz értelme annak a költözésnek, amiről egy ideje már hallani, legfőképp a kormány kezdeményezésére? A könyvtáros szerint pontos információik nekik erről az egyelőre távoli eseményről nincsenek. De azt nem tagadja, hogy ebben a formában az évtizedek óta a Várban található könyvtárnak lassan szüksége lesz egy nagyobb, a mostaninál modernebb és funkcionálisabb épületre. Ám hogy oda mekkora munka lesz átköltözni, abba most még bele sem mernek gondolni… Bizonytalanul felvetjük, hogy hátha a nagy pakolás közben olyan elfeledett kincsekre bukkannak majd, mint a Mozart-kézirat, Káldos János viszont ismét csak mosolyogva csóválja a fejét: „Ez nem így megy. Nem pakolás közben lelünk rá a különlegességekre, hanem elmélyült kutatómunka során.”

Az biztos, hogy a hátsó folyosókon sétálva csak arra tud gondolni az ember, mennyi minden rejtőzhet még ebben a hatalmas és minden pontján izgalmas épületben, amely a mai napig tud új dolgokat mutatni az érdeklődőknek. Menjenek fel a könyvtárba. Aztán egyenek a büfében egy rántottás szendvicset két deci tejeskávéval. Az élmény úgy az igazi.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!