A héten lezajlott egyeztetések után a munkaadók örömmel, a szakszervezetek felháborodással fogadták a Munka törvénykönyvének jelenleg formálódó tervezetét. Bár a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) igyekszik kihangsúlyozni, hogy a javaslat nem a kormány véleményét tükrözi, a gyökeres változás garantált.
Ezért ellátogattunk az egyik munkaügyi irodába, hogy jól szemügyre vehessük az „ilyen volt” képet, mielőtt a törvény elfogadása után teljesen magával ragadna minket az „ilyen lett” bábeli zűrzavara.
Csütörtök reggel a nyitás előtt fél órával a Közép-magyarországi Regionális Munkaügyi Központ nyolcadik kerületi kirendeltsége előtt már a dohányzók füstjébe burkolózva várakozik a sor. A hiedelmekkel ellentétben nincs hatalmas tömeg, ami szempillantás alatt abba a hamis megnyugvásba ringat: minden olajozottan fog menni, egy óra múlva akár már regisztrált munkanélküli is lehetek. Ekkor persze még nem tudom, hogy azért a kis létszám, mert csütörtök lévén csak az első alkalommal jelentkezők (nyilvántartásban még nem szereplők) és a munkáltatók intézhetik ügyeiket, minden más nap a megszokott tömeg gyűlik össze erre a furcsa szeánszra.
Mikor bejutok az épületbe, rögtön az álláshirdetésekkel telitűzdelt faliújságon kezdem legeltetni a szemem. Nagy a kereslet a pékek, eladók, informatikusok és betanított munkások iránt, egy magamfajta politológus viszont nem nagyon rúghat labdába. Mindenki szemlesütve olvas, vagy néz maga elé, és szégyelli, hogy itt van. Leginkább azok érzik rosszul magukat, akik negyven év felettiek és még soha nem voltak munkanélküliek, most viszont hirtelen feleslegekké váltak, valamint azok a diplomások, akik abban a hiszemben tanultak huszonéves korukig, hogy diplomájuk garancia lesz arra, hogy ilyen helyen soha ne kelljen sorba állniuk. Tévedtek, és ki tudja, mióta próbálkozhattak már önerőből, míg eljutottak idáig. Pedig sokáig várni nem szerencsés: kutatások szerint ugyanis ahány hónapig munkanélküli valaki, annyi időre van utána szüksége, hogy visszaszerezze önbecsülését. A munkaadók ezért ódzkodnak attól, hogy sokáig tartó munkanélküliség után vegyenek fel valakit.
Mikor végre sorra kerülök, korombeli fiú fogad, hatalmas pultján szórólapok és formanyomtatványok sorakoznak. Udvariasan megkérdem, mi szükségeltetik ahhoz, hogy bekerülhessek a jegyzőkönyvbe. „Volt az elmúlt két évben kétszáznál több bejelentett munkahelye?” – darálja robotszerű hangján, engem pedig 24 évesen váratlanul ér a kérdés. Gyors számolás az egyik kéz két ujjával; a válasz: nem. „Álláskeresővé válását megelőző négy éven belül rendelkezik legalább kétszáz nap folyamatos munkaviszonnyal?” Újabb számolás; több is van az jócskán. „Ha még nincs huszonöt éves, akkor forduljon a Pályakezdő és Diplomás Álláskeresők Közvetítő Irodájához, a Ráday utca 42–44-ben”. Nem akarom annyiban hagyni. Megkérdem, oda mit vigyek magammal. Kézbe is kapok egy 16 pontos listát: igazolólapok, munkaszerződés, felmondó levelek, kiskönyvek, kitételek, felhívások. Kaptam én ilyeneket egyáltalán? Sejthető, ha valami nem egyezik, visszahívnak még egy körre, meg még egyre, és még egyre. Azt pedig még elképzelni sem merem, mi lesz, ha távmunkások, részmunkaidőre jelentkezők, vagy a csak teljes állást betölteni kívánók különálló papírokkal rohannak majd az ablakokhoz, miközben a túlterhelt ügyfélszolgálatosok ki sem látszanak az irattengerből.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
