A nagyi nem jön haza többet - Ki vigasztalja meg a gyerekeket?

 – Könyvében tizenhat esetleírásban vallanak fiatalok és korosabbak, hogyan vesztettek el testvért, szülőt, házastársat, hogyan hatott későbbi életükre szerettük halála, a gyász, pontosabban utóbbi hiánya. Miért tabutizálja társadalmunk a halált, miért kezeli magánügyként a gyászt?

– Az orvosi technológia fejlődése miatt a meghalás kikerült az otthonokból. Az emberek a gyógyulás szándékával kerültek ugyan a kórházakba, de velük a halál is odatért. Már nem látta az unoka, hogyan gyengül, hanyatlik a nagymama, már nem volt felkészülés a halálra, ahogy igyekeztek méltósággal, tartással eltávozni. Nem látjuk, így félelmetesebb lett a halál, a meghalás. Sokan egyenesen megütköznek azon, ha más szóba hozza, nem hajlandóak beszélni róla.

– Még akár a saját gyermekeiknek sem.

– Illúzió azt hinni a szülők részéről, ha nem beszélünk róla, minden rendben van – a titok ott van a családban. Egy kisgyerek természetesen észleli, hogy eltűnt körüle a testvér, a nagyszülő, a szülő, de nem érti, mi történt, miért nem szomorúak a családtagok. Azt hiszi, vele van baj, mert ő szomorú, neki hiányzik, de hát itt mindenki jól van. Ugyanis a szülők elbújnak a fájdalmukkal is, igyekeznek nem a gyerek előtt sírni. Ha azt várják el a szülők, akkor hallgatnak a gyerekek is, de ez csak látszatigyekezet, nem lesznek tőle boldogabbak. Megtévesztő lehet a szülőnek is, hogy a kisgyerek nem folyamatosan gyászol – játszik, nevet –, azt hiszi, jól van, „ne tépjük föl a sebeket”, mondják, azok a sebek persze nincsenek behegedve.

– A tabutizálásnak milyen következményei lehetnek a gyerekre nézve?

– Bizalomvesztést élnek át, megjelenhet a szorongás, félelem, zavarodottság, elveszítik a biztonságérzetüket. Természetesen nyílt kommunikációnál is megjelenhetnek a veszteségre adott legkülönbözőbb fizikai és pszichés reakciók, amelyek a gyász természetes velejárói.

– Hogyan készíthető föl mégis egy kisgyerek a hozzátartozója halálára?

– Sok gyászoló haragszik a szüleire, mert annak idején nem mondták meg előre nekik, mennyire súlyos az édesapa vagy édesanya állapota. Így derült égből villámcsapásként érte őket a halálhír. Nemcsak megfosztották őket az elbúcsúzás lehetőségétől, de nem is készülhettek föl a halálára. Ez hatalmas hiba, hiszen lehet, hogy zaklatottá válik a gyerek a nyílt beszédtől, de még mindig jobban jár annál, ha egyszer csak közlik vele: meghalt az anyukád. A halálnak az életünk részévé kellene válnia, mint a születésnek – fölkészültnek kell lenni rá, beszélni kell róla.

– A családon kívül van feladata a gyászmunkában a pedagógusoknak is?

– Hát hogyne! De épp olyan tétovák e kérdésekben, ahogy a társadalom maga. A magatartási zavarok, tanulmányi eredmények megváltozása miatt nagyobb odafigyelésre, elfogadásra van szükség a részükről. „Már eltelt két hónap…”, hangzik el nemegyszer, mintha egy szülő elvesztése ennyi idő alatt kiheverhető lenne.

– A gyerekeknek részt kell venniük a temetésen?

– Semmit nem szabad erőltetni. Jót szokott tenni, ha részt vesznek. Sokan érzik úgy, kihagyták őt a családi gyászból, mert még túl kicsi volt. Ahogy a jót is megosztja egy család, ahogy közösen ünnepel, úgy a szomorúságot is közösen kell megélniük. A temetés szertartása segít a tudatosulásban: „az édesanyám nem fog többet hazajönni, meghalt, nem fogom várni”. De ahogy a kicsiket, úgy a nagyobb gyerekeket is föl kell készíteni a temetésre, mi történik ott, hogyan szoktak mások viselkedni – hiszen mindannyian ritkán járunk temetésre. Ha nem tudja, mi várható, ott szembesül vele, hogy a nagyapát leeresztik a föld alá, és ha a halál biológiájával sincs tisztában, fölsikít, hogy ne tegyék, mert nem kap levegőt, fázni fog. Hasonlóan nem érti az urnás temetést sem, ha nem értesül a hamvasztásról.

– A halottak napját sokan pusztán letudják, pedig fontos lenne?

– Az elhunytakra emlékezés rítusai, hagyományai eltűntek, és nincs új helyettük. A halottak napi tradíció még úgy-ahogy él, illendőségből kimennek az emberek – de nem akkor, amikor sokan vannak! Az apukám engem is erre tanított, ne akkor menjek, amikor tömeg van. De ezzel nagyon sokat mulasztottam, mert vigaszt is ad, ha látjuk, mennyien járnak a sírok körül, a rengeteg égő mécses, a sok virág pompás, felemelő látványt nyújt. Nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal – egyetemes, szép, emberi közösségélményt is tapasztalhatunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!