Oda a kegyelemkenyér

Az Európai Bizottság a héten hozta nyilvánosságra a következő keretköltségvetési időszakra vonatkozó vitaanyagát. A dokumentum öt lehetséges utat vázol, amikről egy évig – a valódi költségvetési tervezet benyújtásáig – alkudozhatnak majd az uniós intézmények és a tagállamok.

A vitában relatíve egyszerű kérdés, hogy öt- vagy hétéves pénzügyi kerettel célszerű-e dolgozni. A valódi gondot az okozza, hogy Nagy-Britannia kilépésével 2019-től az EU mintegy 150 milliárd eurós éves büdzséjében 9–12 milliárd eurós hiány keletkezik.

Az új keretköltségvetést pedig már abban a szellemben kell kidolgozni, hogy a brit befizetésre keresztet lehet venni.

A kevesebből viszont többet kellene kihozni, mivel a nemzeti szuverenitás legnagyobb védelmezői is azt várják újabban az EU-tól, hogy járuljon hozzá aktívabban az uniós polgárok biztonságához. Ahhoz pedig, hogy a határok fokozott védelmére, a terrorizmus elleni közös fellépésre, egy esetleges újabb menekülthullám költségeire vagy éppen a klímaváltozás elleni hatékonyabb küzdelemre is költeni lehessen az uniós kasszából, más politikaterületekről kell forrásokat elvonni.


Kötelező sarc

Mivel az EU költségvetésének mintegy 70 százalékát az agrártámogatásokra és a regionális fejlesztésekre fordítják, valószínű, hogy a megszorításokat itt kezdik.

Már csak azért is, mert mindkét terület esetében jó néhányan gondolják, hogy a támogatásoknak semmi  haszna, az EU egy feneketlen lyukba önti a pénzt. Emlékeztetőül: a kohéziós politikát azért vezették be annak idején, hogy a sorozatos bővítések során csatlakozó szegényebb tagállamokat felzárkóztassák a tehetősebbek mellé. A közgazdasági racionalitáson túl ez egyfajta erkölcsi misszió is volt: az 1980-as években a diktatúrából demokráciába forduló mediterrán országok, majd húsz évvel később Kelet-Európa esetében is úgy érezték a régi tagállamok, hogy így enyhíthetnek kicsit a történelmi igazságtalanságokon.

A mediterrán országok példája ugyanakkor azt mutatta, hogy ha túl nagy a fejlettségi szakadék és nem versenyképes a gazdaság, akkor hiába pumpálják a pénzt több mint harminc éven át az adott tagállamba, valódi konvergencia nem lesz. A Bizottság illetékes főigazgatósága persze időről időre kiszámítja, hogy ha az uniós támogatás nem lett volna, akkor még a valódinál is sokkal gyatrábban teljesítene az adott gazdaság – tehát milyen jó, hogy jöttek a fejlesztési pénzek. És az is tagadhatatlan, hogy az uniós fejlesztésekkor a „szegény rokonok” gyakran a gazdag tagállamok cégeinek adnak megrendeléseket. Magyarán: a fejlettebb tagállamok nagy általánosságban is profitálnak abból, ha a többiek felzárkóznak hozzájuk. Mégis, ma már a regionális politikára a magasabb GDP-jű tagállamok afféle kötelező sarcként tekintenek, és egyre többször merül fel bennük a gondolat, hogy a támogatást csak az arra érdemeseknek folyósítsák.


„Makrokondi” és fejlesztés

A 2008 óta húzódó gazdasági válság kezelése során vetődött fel először az az ötlet, hogy felfüggesszék az uniós támogatások kifizetését – amennyiben egy tagállam felelőtlenül költekezik, vagyis a kívánatosnál magasabb lesz az államadóssága és az államháztartási hiánya. A makrogazdasági feltételrendszernek (uniós zsargonban a makrokondinak) való meg nem felelés miatt eddig Spanyolország és Portugália került közel a szankciókhoz, de végül nem indult eljárás ellenük.

„Ez egy borzasztóan ellentmondásos eszköz, hiszen ha egy ország eleve nehéz gazdasági helyzetben van, akkor nincs közpénz arra, hogy a gazdaságot fejlesszék, vagyis esélyük sincs a válságból való kilábalásra” – nyilatkozta a Vasárnapi Híreknek Constanze Krehl európai parlamenti képviselő, aki 2004 óta tagja a Regionális Fejlesztési Bizottságnak. „A regionális politika az egyetlen eszköz, amivel a gazdasági fejlődés támogatható a tagállamokban, így személy szerint a makrogazdasági feltételrendszer és a megszorítások ellen vagyok” – mondta a német politikus, akinek személyes véleménye szemben áll Berlin és Brüsszel álláspontjával is.

Bár a német tartományok nemrég visszautasították a szövetségi kormány javaslatát, mondván, a régiókat nem lehet büntetni a kormányok politikája miatt, a makrokondi nemcsak a német politikában, hanem európai szinten is fontos tényező. Az Európai Parlament és az Európai Bizottság költségvetési tervezeteiben, így a héten kiadott vitaanyagban is szerepel a feltételrendszer, és Krehl szerint az EPképviselők többsége támogatja is az ötletet. Így szinte biztos, hogy a költségvetési alkudozás végére olyan megoldás születik, amely előírja: 2020 után csak azok a tagállamok kaphatnak a közös kasszából, amelyek a sajátjukat is felelősen kezelik.

A makrogazdasági mutatók terén nincs mitől félnie Magyarországnak. Azonban egy hónapja a német gazdasági minisztérium azt is felvetette: vizsgálják meg, össze lehetne-e kötni a kohéziós alapokhoz való hozzáférést a jogállamiság elveinek betartásával. Az ötlet a héten megjelent dokumentumban is szerepel, és információink szerint jó ideje dolgoznak azon a Bizottságban, hogy valamilyen osztályzási rendszert találjanak ki a jogállamiság feltételeinek értékelésére. Csakhogy a deficitet könnyen lehet számszerűsíteni, míg a demokrácia hanyatlását nem annyira.


Jogállam és menekültek

Az is nehézség, hogy a kohéziós politika áldásaira elvileg minden tagállamnak joga van, mivel szerepel az EU alapdokumentumában, a Lisszaboni Szerződésben.

„De a jogállamiság is szerepel a szerződésben, így ha egyes tagállamok nem teljesítik a szerződéses kötelezettségeiket, miért kellene az EU-nak? Ez új aspektusa a vitának – mutatott rá Constanze Krehl. – Nincs semmilyen eszközünk, amivel Magyarországra és Lengyelországra hathatnánk. A 7. cikk szerinti eljárást nem lehet keresztülvinni. Érdekes megoldás lehet az uniós támogatások felhasználása, bár remélhetőleg soha nem kell hozzányúlni.”

A képet tovább árnyalja, hogy a német politikusok és a közvélemény számára nem az fáj igazán, hogy „illiberális demokráciává” válnak az említett országok.

„A vita arról is szól, hogy a szolidaritásnak kétoldalúnak kell lennie, így aki nem mutat megértést a menekültkérdésben, az ne várjon kölcsönös szimpátiát. Jogos, ha feltesszük a kérdést: kell-e az adófizetők pénzéből adni azoknak a tagállamoknak, amelyek nem hajlandóak befogadni a menekülteket” – magyarázta az EP-képviselő.


Francia farmerek békéje

A regionális politika mellett a közös agrárpolitika kifizetései is veszélybe kerülhetnek 2020 után. Az uniós költségvetés 40 százalékát fordítják a gazdáktámogatására, míg a mezőgazdasági szektor az EU GDP-jének mindössze 2 százalékát termeli meg. Eztviszont már sokkal nehezebb lesz keresztülvinni. Ugyanis az uniós agrárpolitikából vagy fél évszázada a francia gazdák húzzák a legtöbb előnyt, és lobbierejük továbbra is hatalmas. Nem valószínű, hogy a vidéken így is kevésbé népszerű Emmanuel Macron elnökbelemenne abba, hogy hozzányúljanak a társadalmi békét jelentő támogatási rendszerhez.

Logikus megoldást jelentene tehát, ha a tagállamok hajlandóak lennének többet fizetni az uniós kasszába. „26 éve dolgozom az EP-ben. A költségvetési bizottságban kezdtem. Akkor a GDP-jük 1,2 százalékát fizették a tagállamok a költségvetésbe. Mostmár kevesebb mint 1 százalékot. Közben meg arról vitázunk, hogy 2 százalékra emeljük a védelmi kiadásokat. Miért nem fizetünk többet a valódi békeprojekt uniós költségvetésébe?” – tette fel a kérdést Constanze Krehl.

Macron szeretné is, ha megemelnék az unió – egész pontosan az eurózóna – költségvetését, és ebből finanszíroznák az uniós gazdaságpolitikát. De ez eddiga németek számára volt elfogadhatatlan. Ha a szeptemberiválasztásokon a szociáldemokraták jelöltje, Martin Schulz korábbi EP-elnök nyer, akkor még azis elképzelhető, hogy kibővítik az uniós költségvetést.Ellenfele, Angela Merkel kancellár sem zárkózik el az ötlet elől, de vele sokkal nagyobb harcokra lehet majdszámítani. Bár azt sem szabad elfelejteni, hogy a kétnagy mellett még a kisebb tagállamok véleményét ismeg kell hallgatni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!