Oltárok és kövek

A grúzokról azt hittem, erősek, az olimpián a cselgáncsot, a súlyemelést és a birkózást is több számban megnyerik. Nemzeti sportjuk erőt és kitartást tükröz. Kicsi, zömök, fekete arcú emberek. Szemük csodaszép, és nagyon tudnak udvarolni. Igen, a grúz férfiak, akik több ezer méteres hegyeken dolgoznak évszázadok óta, megépítve a világ legszebb keresztény kolostorait. A világ csodája, ahogy Tamar királynő uralkodása idején várakat, erődöket emeltek, több ezer méter magas falvakban éltek, hogy megbújjanak az Inguri-folyó mentén, betelepítették a hegyeket. S közben kiderül, hogy ezek a férfiak halnak meg a leghamarabb a világon.

A grúz férfiak esendőek, és betegesek. Fájós lábbal, derékkal, infarktusban, rákban szenvednek. Negyvenévesen, amikor már nagypapák, végleg elbúcsúznak a világtól. Ráadásul cigarettával, borral temetik el őket, hogy ne haljanak meg örökre. Hogy a halott a halálában is az élethez és az élvezethez kötődjön – vigaszul az itt maradóknak. Nincs kezdet és vég, csak ítélet – a grúz férfiak a temetőkben örökké élnek. Kelet-Európa legszebb temetőiben nyugszanak.

PET-palack és a kenyér

Másnap reggel még fogalmam sincs, hogy ebben az országban fogok a legtöbb halottal találkozni. Mert itt az élő és az élet is a halálra emlékeztet. Sokszor ez a halál csak egy gyufa a piaci sajtok között, fénykép a síron, karcolat, vagy egy PET-palack az út szélén, Szt. György képmásával és ortodox kereszttel. Kövek, a Kaukázusban minden reggel omlanak, az úton, a sírokon, a házak falán, csupa kő ez az ország, védelem és oszlop. A hegyi falu szorgalmas lakóinak még olyan szánkója is van, amit kövön húznak fel, ha elolvad Ushguliban tavasszal a hó. Ők ilyenkor is szántalpakkal mennek fel a kőbányákhoz vagy a legelőkre, mert az út tavasszal nagyon sáros és vizes is, latyakos, a gleccserfolyókból pedig sugárban ömlik a víz vagy a kavics. Azon ugyanolyan könnyű húzni a szánt, mint a jeges havon.

Felérünk egy temetőhöz Letin falujában. A temetők itt is kisebb csodák, akárcsak a Kárpátok mellett, Bukovinában vagy Galíciában. A kolostor tövében vagy később az út menti oltár mellett is egyedi sírok helyezkednek el. Különös szokás, hogy a látogató és a rokonok együtt gyújtanak gyertyát, esznek és isznak a halott boldogulására. Grúziában a halottal együtt kell elfogyasztani az ételt; a halott élete nem a halál vagy a túlvilág, sokkal inkább a jelen, egykori élete, foglalkozása. Még élő rokonai hívják vissza őt, az egész szertartás a halottal való evilági beszélgetésről szól.

Halottetetés

Először a temetéskor, aztán a halál negyvenedik napján szokás újra együtt lenni a halottal. Fontos elfogyasztani a halottak vacsoráját, elveszem a sír mellől a palackot vagy az árva bögrét, és beleiszom. Bor van benne. Nagyon édes. Hagyomány szerint minél többen esznek-isznak a toron, annál nagyobbak az elhunyt érdemei. Jó ortodox szokás szerint visszatesszük az oltárra a maradékot, hogy azt is minél hamarabb vegyék el. A palackot pedig a szent képmása tövébe rakjuk, pont a kereszt alá, hogy más is vegyen majd belőle. Végül ne maradjon semmi, mert akkor nem jó a halál. A kenyeret annyi felé törik evéskor, hogy mindenkinek jusson, minél több darabra hullik, annál inkább üdvözít. Ha háznál van az emlékezés, az arra járónak kötelező elfogadni a meghívást és meginni, ami a pohárban van (vagy az ivótülökben).

Halottnak jó lenni Grúziában, fényes a sírod, nevetsz, cigarettázol, vagy a kedvenc cselgáncsruhádban temetnek el. Élni sokkal nehezebb.

A Kaukázus télen ordító hideg. Havat esznek és isznak a hegyiek. Még a farkasok is reszketnek, ordítanak. A grúz férfiak fényképükkel, arcukkal és cigarettájukkal együtt egy sírkőre vésik a nevüket. Ha háború volt, azért halnak hamar, ha szeretőjük, azért, ha béke volt és dolgoztak a kőfejtőben és ittak, akkor meg azért. Mindig így volt ez és most pláne így van, mert meghalt a Szovjetunió, és nincs helyette más.

Az Európai Unió a törökökkel van elfoglalva, Angela Merkel velük és az azeriekkel üzletel, nem foglalkozik Grúziával. Putyin pedig építi tovább a hadiutat Oszétia felől, hogy lejusson a Közel-Keletre. Úgyhogy nincs sok választási lehetőségük.

Láttam a grúz férfiakat, halottnak és élőnek is. Fájdalmasan szívszorító és valóságos a létezésük, már ha az örök életben gondolkodunk, és nem a hirtelen, tragikus és fájdalmas halálban, ami inkább veszteség volna. És sem borral, sem cigarettával nem hozható vissza ez a kemény élet.

Sztálin oldalán

A Kaukázusban élni az egyik legkeményebb munka a világon. Gabonaőrlés, pásztorkodás, kőfejtés, birkanyírás, katonáskodás az oroszok ellen, vagy épp a szovjet hadseregben, a grúz Sztálin oldalán. (…)

Mi nem grúzok vagyunk, hanem kartvelik. Az oroszok mondták ránk, hogy grúz, és ez ránk ragadt, mondja Goriban a vendéglátónk, aki egy terebélyes, nevető asszony és a Sztálin Múzeum látogatóiból él. Jó, hogy itt született Sztálin apánk, különben miből élnénk, és miből tanulna most angolul a három gyerekem a fővárosban. Egész évben kiadom a szobákat, jönnek az oroszok, és a túlfűtött, nyugati, baloldali fiatalok. Nincs velük baj, mindent megesznek, amit kirakok este és reggel az asztalra. Szeretik a hacsapurit meg az uborkát. Imádják a kenyeremet és a szószokat is.

Hallgatom, mert kedves, de nem értem. Szeretném, és igyekszem is. Mégse megy magától. Még hogy Sztálin jó. Ilyet én még sosem hallottam azelőtt, mielőtt Sztálin szülővárosában jártam. Híres volt, költő, az anyukája szelíd, fehér bőrű parasztasszony. Minden szomszédjával jóban volt. Miért ne szeretnénk?

Másnap elvonszoljuk magunkat abba az ellenszenves múzeumba. A sztálinbarokk erőd egy rossz szót nem szól a véres vezérről. Jó gyerek volt, aranyos az anyukája, és kiváló verseket is írt Dzsugásvili (ezt a kiállítás háromszor is megjeleníti régi fényképekkel). Valóban, teszi hozzá valaki később, még ma is rettegünk itt Goriban, hogy visszajön apánk. Azért van, hogy csak jót mondunk róla. Félünk. Rettegés, az van ebben az országban, igen, a háziasszonyunk is rettegett, ezért szerette úgy a szovjet világot. Még a nyelés is nehezen megy, ha szóba kerül a rég halott vezér. Hát így vagyunk vele, ez az igazság. Rosszat mondani nem illik senkire, pláne halottakra. A halottról csak jót. Hát, így már értem.

A múzeum tényleg rémesen idilli, nyugtalanító és félelmetes. Domesztikált kultusz, olyasmi, amitől libabőrös lesz a látogató, pláne, aki látta Bukovinában és az ukrán síkságon, hogy éheztette ki Sztálin a harmincas években a parasztokat, milliószámra haltak meg emberek. Ukrajna néma Grúziában, arról itt nem beszélünk, ami nem itt történt. Kelet-Európa emlékezetének nagy része hallgatás, síri csend. A Sztálin Múzeum aranyvakolattal és festett vitrázsokkal épült, az épületét soha nem lehet majd elmozdítani, mert díszített márványból vannak a falak, a lépcsőház, a mennyezet. Egy múzeum múzeuma. Persze a helyiek nem így tálalják magukat. A bejáratnál már ki van írva, hogy nevetni nem szabad, zajongani tilos. És sikítani sem, teszem hozzá magamban, pedig tenném. Ez itt véresen komoly. Kultusz mesehabbal. Történelemhamisítvány felsőfokon.

Goriban az orosz múlt és a jelen fenyegetése miatt volna mindez? Vagy az odatartozás jele? Hamis büszkeség és várakozás? Fogalmam sincs, elbizonytalanodom a bolsevik békét látva. Idilli tömeggyilkosok leápolt vitrinekben. Történelmi tények csodálkozó alulnézetből. Hamis ereklyék sorakoznak a múzeumi boltban. Sztálin-bögrék Sztálin-képes pólókkal. Olyan az egész, hogy aki belép, annak a mellkasára dől a márványmonumentum, még a torok is elszorul, még csodálkozni sincs időnk. Nem, a múlt nem lehet ilyen kerek. És nem lehet így elbeszélni, kedves Grúzia! Kedves Polgármester Úr…

Hiába a sóhaj a Sztálin Szupermarketben. Továbblépünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!