Kitör a frász attól, ha valóban olyanná válok szülőként, mint amilyen az anyám volt – osztja meg aggodalmát egy kisgyermekes anyuka, aki bevallása szerint bénultan vette tudomásul: éppen azokkal a szavakkal feddi meg csemetéjét, amelyeket gyerekként ő maga is oly sokat hallott, s annyira utált. „Istenem, a saját anyám lettem!” Van kiút a mókuskerékből?
Egyik szülő sem akar rosszat a gyermekének, tetteit a szeretet kormányozza, és elsősorban az otthon látott, hallott, megtapasztalt viselkedésminták jobbára tudattalan átvételével neveli gyermekét – szögezi le L. Stipkovits Erika, aki terapeutaként szerzett ismeretei alapján kilenc jól körvonalazható – továbbvihető, „örökletes” – szülőtípust különít el:
• az aggodalmaival, szeretetével
fojtogatón körbeölelő borostyánt;
• a gyermekét koravénné tevő
szülősítőt;
• a tökéletességet követelő
idomárt;
• a pajtáskodó jófejt;
• a saját tökéletességében tetszelgő
szuperszülőt;
• az érzelmileg zsaroló mártírt;
• a megközelíthetetlen üveghegyet;
• a fizikailag vagy szóval is bántó
agresszort;
• és a mindenki által követendő
példát: a bátorítót.
„A kutatások azt mutatják, a temperamentumunk részben velünk született tulajdonság, a környezetünk, a szülő viselkedése aztán nagyban meghatározza, milyen irányba fejlődik ez tovább. Egy eleve befelé forduló gyerekben, akit egy túlóvó (borostyán) anya nevel, felfokozódik a szorongás érzete, míg egy bátorító szülő mellett, aki rengeteg megerősítéssel segíti, csökken. A tökéletességre törekvő kisgyerek esetében az ösztönző (bátorító) szülő – aki nem a teljesítményt, hanem az erőfeszítést értékeli – a maximalista hajlamot redukálja, míg egy túlzottan követelő (idomár) szülő egy kevésbé perfekcionista gyerekben is felerősíti a teljesítménykényszert” – mondja a klinikai szakpszichológus.
A viselkedéstípusok közül persze egy szülőben több is megtalálható: például az érzelmileg gyermekükre telepedő, mégis az áldozat pozíciójában tetszelgő (mártír) szülő borostyánként fonja körbe az önálló cselekvésre szinte képtelenné tett utódját, a szuperszülők pedig lehetnek távolságtartók, érzelmileg megközelíthetetlenek.
Ők szintúgy szerepmodelleket kínálnak akarva-akaratlan, és a szülővé vált gyermek rémülten kap a fejéhez, mikor szembesül örökölt terhével. (Ha nem is direkt módon, de a párválasztási és szexuális problémáktól egészen a különféle magatartászavarokig széles a skála.)
A generációkon átívelő viselkedésminták érdekes változatokban mutatkoznak meg egy-egy családon belül, még az sem biztos, hogy egyenes ágon „öröklődnek”.
Vegyük például a szülősítő szülői viselkedés távlati hatásait. Itt általában az egyik szülő kiesik a családból (elhuny, elválnak), és a gyerekekkel maradó fél felnőtt társ híján az egyik gyermekére testálja a hiányzó partner szerepét (vele beszéli meg érzelmeit, elvárja tőle a felnőtt viselkedést stb.). Ez a gyerek tulajdonképpen kvázi-szülőjévé válik a testvéreinek – hatalmas súllyal a vállán, stresszel terhelve gondoskodik róluk. Felnőttkorukban is felelősséget érez irántuk („kihez fordulhatnának?”). Ennek a modellnek az átörökítését vizsgálva azt találták a kutatók, hogy míg azok a nők, akik gyerekkorukban az anyjuk mellett tapasztalták meg ezt a szerepcserét, később saját lányaikra örökítették át ezt a modellt, így ők is túl gondoskodóak lettek. Ellenben a hasonló szerephelyzetbe kényszerült férfiaknak később a feleségük és fiaik kerültek ugyanilyen kapcsolatba – mivel ezek a férfiak leginkább az anyjukhoz hasonló feleséget választanak maguknak!
„Az egyetlen szerep, amelyet a gyermek kielégítően és szívesen tölthet be a szülő életében, a gyermek szerepe. Arra már nem képes, hogy ezenfelül még olyasmiért is kárpótolja a szülőt, ami életének más területeiről hiányzik.”
(Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő. Ford. Rakovszky Zsuzsa)
„Egy gyermek születésétől kezdve reakciókat kap szüleitől kezdeményezéseire, viselkedésére. Mosolyt, ölelést, biztatást, avagy aggodalmaskodást, szigorú elutasítást, közömbösséget, szemrehányást, pofont. Ez alakítja személyiségét és az a minta, ahogy a szülők egymáshoz viszonyulnak – figyelmeztet a párterapeutaként is tapasztalt szakember. – A két szülő kapcsolata nagyban meghatározza, hogy a különböző típusú minták hogyan férnek meg egymás mellett. Ha például egyikük teljesítménykövetelő (idomár), míg a másikuk inkább barátkozós (jófej) szülő, akkor mivel többnyire nehezen jönnek ki egymással, sok köztük a konfliktus, itt az elfogadottabb szülő által közvetített minta erősebb hatású. Ám ha mindketten értéknek tartják a másik különbözőségét a saját személyiségfejlődésük szempontjából is (egyikük segít a szabályok betartásában, míg a másikuk a lazulásban partner), akkor harmonikus a kapcsolat, és ez előnyös lehet a gyerek személyiségtípusának kialakulásában” – hoz példákat a szakember, majd hozzáteszi: „Ma a jófejség a divatos, de a kontroll teljes hiánya később hátránnyá válik a kortárs csoportokban, és figyelemzavart, magatartászavarokat okoz. Felnőttkorukban sokan mondják, bárcsak többet követeltek volna tőle a szülei, jobban rászoríthatták volna a tanulásra, de túl elnézőek voltak vele. A túlzott engedékenység itt sem hasznos. A bátorító szülőpáros persze a leghatékonyabb, de nehéz az ilyet kifogni. Törekedni viszont lehet, sőt kell rá, hogy ilyenné váljunk, mert így lehet a legtöbb kreativitást felszabadítani a gyermekben, és ez a legfőbb cél.”
L. Stipkovits Erika szerint a viselkedésminták felismerése és elemzése nemcsak önmagunk mélyebb megismerését segíti („ne mutogassunk a szüleinkre, vállaljuk a felelősséget a saját hibáinkért”), de a szüleinkhez való hozzáállásunkat is átértékelheti, lehetővé teszi, hogy ne vigyük tovább generációkon át a káros mintákat. „Az én anyukám is túlféltő volt, míg az apukám túlkövetelő, szakmailag sikeres életutat biztosítottak ugyan, de a teljesítmények elérésén túl nehéz volt megtanulni szabadon élni” – osztja meg saját tapasztalatait, melyek aztán leküzdésre vártak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!