Valahol Budakeszi végén (vagy inkább az elején?) autózom, meredélyeken, csapásokon át, miközben a Skót és az Alkony utca sarkát keresem. „Könnyen megjegyezhetőek: az egyik az anyagi helyzetemre, a másik a szellemi állapotomra utal” – igazít útba a társadalom peremén élő Szirmai Gábor. S ez itt valóban a társadalom pereme, már amennyiben azt a peremet kátyúnak, vízmosásnak, sárba fulladó kerekeknek képzeljük el…

– Hogy ki vagy mi vagyok? Hát, van újságírói végzettségem, de az ember vagy ír, vagy nem, aztán ami elkészül, az vagy megjelenik, vagy nem. Jó tucatnyi könyvet írtam. Például a magyar malmokról, az utazásaimról, Szudánról, Ceylonról, Mexikóról, Vietnamról, Kambodzsáról, Egyiptomról, a nyugat-afrikai Dahomeyről, vagyis a mai Beninről. Van esztéta végzettségem is, de azt hiszem, már nem akarom elmagyarázni, hogy mit értett Kant a szépség fogalmán. Építészmérnök is lennék, de mivel utálom a globalizációt, valamint a vasbeton szerkezeteket, ezzel se sokra megyek. Olykor repülök, olykor hőlégballonozom; vízisíztem a hajóforgalom elől lezárt Dunán áradáskor; az különben remek kaland, amikor a vízből éppen kiálló háztetőkön ugrat az ember az őt szirénázva követő kalózok előtt. (A kalóz, a Szirmai-szótárban vízirendőrt jelent.) Kedvenc szórakozásom a gőzmozdonyvezetés, de végül is, azt hiszem, leginkább ótvarász vagyok.

– Ezen pontosan mit értsünk?

– Betegbiztosításom például évtizedek óta nincs, de ha volna is, Afrikában amúgy se lenne érvényes a fogkezelésekre. E kérdés megoldásárára ezért a kitangai misszión elkezdtem egy fogászati labor üzembe helyezését. Ezt jövőre kívánom befejezni, addig pedig dentológiai tanulmányokat folytatok… A lényeg tehát: ha baj van, akkor keresni kell egy ótvarász módszert, mert az ótvarológia módszerei egyszerűek, hatékonyak, és abból indulnak ki, ami van.

– Így lesz aztán az ember szükség esetén fogorvos… És hogy viselkedik egy ótvarász, ha bajba kerül?

– Dél-Ázsiában például leszállítottak a repülőről, mert a saját készítésű elemlámpámat bombának nézték. Tény, hogy volt benne vaku, színváltók, nagyfeszültségű generátor, egyenirányító. Az útlevelemet, pénzemet elvették, viszont megajándékoztak egy ismeretlen utas csomagjával, és kidobtak a gépből. Sopánkodás vagy az értelmetlen követségre rohangálás helyett az idegen csomag tartalmát részben megettem, részben kiárusítottam, befészkeltem magam egy buddhista kolostorba, a délutánjaimat pedig egy talált gőzmozdony üzembe helyezésével töltöttem, hogy valami szórakozásom is legyen. De itt van például a biciklim. Ezzel voltam Dahomeyben. Ha meglátja egy mai világban élő ember, rögtön berakja a „mi a szar ez?” kategóriába. Holott ez a gép egy ótvarász remekmű a maga 73 éves sebváltójával: egymagában személyesít meg egy álrokkantkocsit, egy villanypásztort, egy személyi testőrt, egy őrállomást, egy önálló kommunikációs és helymeghatározó központot, valamint egy lőfegyvert…

– Az önnél valamiféle mánia, hogy Afrikába lehetőleg egy ásatag kétkerekűvel menjen? A hír, ami miatt tulajdonképpen felkerestem, úgy szólt, hogy egy 76 éves „kedves veteránjával”, vagyis egy 1938-ban gyártott DKW motorkerékpárral járta be a világ egyik legveszélyesebb országát, Dél-Szudánt.

– Nemcsak Szudánt, hanem Ruandát, Burundit, Tunéziát is. A Szudánról szóló írás ennek a járműnek is emléket állít, pontosabban annak az egyedülálló kísérletnek, hogy egy háromnegyed évszázados motor miként birkózik meg az afrikai nehézségekkel. Annak az elfogult utálatnak, amit korunk járművei iránt egyébként érzek, nemcsak a közlekedésmérnöki kar elvégzése ad alapot, amivel beleláthatok a mai járművek mérhetetlen silányságába, hanem első kísérletem kudarca is. Eredetileg ugyanis egy új Yamahával indultam, de kétszáz kilométer után nemcsak feladtam a tervet, de azonnal el is adtam azt a billes járművet.

– Mi az, hogy billes?

– Az angol bill szó magyarul számlát, kiszámlázást jelent, nálam pedig a gyalázatos fogyasztói társadalom termékeit. Vagyis minden Bill, amit úgy gyártanak, hogy ne lehessen javítani, csak eldobni. Én viszont csakis a letűnt korok anyagait használom, az üveget, a bronzot, a rezet, a fát, az aranyat, az ezüstöt, a vasat, a márványt – maga szerint Bill használ márványt? Nem, Bill vacak műanyagokat használ… A fogyasztói embernek nem olyan tárgy kell, aminek lelke, legendája, klasszikus esztétikája van, ami öröklétre készült, s ezért javítható, szétszedhető, összerakható, nem, neki egy termék kell. A „termék” pedig egy praktikus, olcsó, eldobható műanyag csecsebecse.

– Kicsit mintha elkalandoztunk volna Dél-Szudántól… Nézve az eddig elkészült jegyzeteimet, meg kell állapítsam: mintha fölösleges lennék. Könnyedén ugrálunk földrészeken és évszázadokon át, hol Csobáncon vagyunk, ahol valamiféle kastélyt épített, ami aztán az önvédelmi eszközei felrobbanása után megsemmisült, majd könnyedén átugrunk Dahomeyben, ahol szakrális célból kívánták megszabadítani férfiasságától, hogy aztán sietve elmagyarázza, miért is volt szerencsés a Károlyvárostól Fiúméig vezető Lujza utat az 1800-as évek elején szélesre építeni.

– Na, miért?

– Hál’ isten most már tudom: mert így simán be lehetett venni a kanyarokat a 35-40 méter hosszú szlavóniai árbocfákkal… Na, akkor, hogy is ment az a szakrális műtét?

– Ketten jöttek rám sötétedéskor a tengerparton, lefogtak, varázsszavakat kántáltak, s nyiszálni kezdték a nemi szervemet. Nem öltek meg, mert akkor az életerőm nem ment volna át az értékesítésre szánt tagomba… Szerencsére megmenekültem, mi több, az azóta ez ügyben tartott próbaüzemek is kifogástalanul sikerültek…

– Igazán örülök… De nemcsak Szudánt, hanem mintha Budakeszit is elhagytuk volna, pedig itt ülünk ezen a rettenetes vízmosta földúton, én egy karosszékben, kegyed pedig egy második világháborús benzineskannán…

– Na, látja, ez egy tökéletes darab! Komfortos, olyan kényelmes a fenéknek, hogy legszívesebben ezen ülök, háromosztatú fogantyúja van, vagyis egy ember, de akár kettő is kényelmesen viheti, ja, és mindenféle folyadékot lehet benne tárolni. De nem is ma készült, hanem vagy hetven-nyolcvan éve!

– Ez is remek, de mi ez a kerítésnek álcázott kiállítás: kallantyúk, csapok, tekertyűk, vitrinbe zárt kapcsolók?

– Készülő legújabb alkotásom. Egy historikus támfalat építek, abban van egy ívlámpa kiállítás is. Az ívlámpa volt az első elektromos világítóeszköz, amely időben megelőzte az izzólámpát, és 1844-ben már közvilágításként működött Párizsban, 1883-ban pedig – a világon harmadik színházként – a mi Nemzeti Színházunkban árasztotta a fényt. De az ívlámpa és története csak egy része az épülő kiállításnak, ez egy technológiai bemutató is: fokozottan hangsúlyt kívántam adni az ornamenseknek, a díszítő motívumoknak, mintegy ellenpontot adva a mai elsivárosodott, egyszerű geometriai formákból álló fröccsöntött környezetünknek.

– Ahogy hallgatom, az elején még szinte biztos voltam abban, hogy az ívlámpáról lesz szó. Aztán, amikor megpendítette, hogy bármelyik csavarról is akár fél óráig tudna beszélni, újra megijedtem: hogy lesz ebből interjú?

– Mert az itt bemutatott pár relikvia fontos: utolsó hírmondója egy folytonosan pusztuló (mások szerint fejlődő) világ letűnésének.

– Kicsit vicces, ahogy köszönetet mond a kiállítás támogatóinak…

– Pedig nem viccnek szántam. Többek között Mexikóból és Abesszíniából kapcsolók, szénrudak, báró Richtofentől wolfram elektróda, egy homelesstől pedig fogaskerekek érkeztek. S a budakeszi tanácsot is köszönet illeti, hogy valamilyen ostoba rendeletre hivatkozva eddig nem verte szét a másfél évtizedes rekonstrukciós munkát.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!