Megkapta, hogy 'migránssimogató', másutt lerasszistázták, a fotósorozat óriási siker, majd levette a netről

– Mi inspirálta, hogy ne egyszerű turistaként járja a világot?

– Az ELTE Jogi Karán találkoztam először a menekültjoggal. Nekem akkor még álomvilágnak tűnt, hogy olyan emberek dolgoznak például az ENSZ-nek, akiket fel lehet hívni hajnal 3-kor, és ledobják őket egy repülőről egy szál táskával, és megpróbálnak valamit tenni a menekültekért. Az egyetem után nyelvet tanulni mentem Angliába. Az első öt év kőkemény munka volt, húsgyártól kezdve a konyhafőnökségig. De az írás akkor kezdődött, mikor nyolc évvel ezelőtt a sikertelen pénzügyi jogi vizsgám után egy hónapra kimentem Böjte Csaba atyához Dévára, hogy hasznosan töltsem az időmet, és kipróbáljam magamat terepen. Épp nevelőt kerestek hat kislánynak, két nappal később már kint voltam Romániában. Ott kezdtem leírni a mindennapokat, ekkor születtek az első cikkeim.

– Otthon is volt példaképe, édesapja, Balogh Géza, a Szabad Föld újságírója. De hogy indult be világutazói „karrierje”?

– Mikor már elég jól megtanultam angolul, az első utam Afrikába vitt. Az olasz étteremben megegyeztem a főnökömmel, hogy a téli holtszezonban engedjen el. Így ment ez öt éven át, fél évig kint voltam valahol, önkéntes munkát végeztem, utaztam, állandóan jegyzeteltem, fényképeztem, majd mikor visszajöttem, eladtam a cikkeimet. Sokan kérdezik, ilyenkor, hogyan élek meg. Jóformán nem költök semmire, nem járok méregdrága éttermekbe, nem alszom szállodákban. Szeretek egyszerűen öltözködni, ha úton vagyok, három hónapig öt-hat pólót meg néhány nadrágot hordok, és inkább mindennap mosok. A barátaim nevetnek is azon, hogy olyan pici hátizsákkal járok, mint egy ovis.

– Az összkomfortmentes utazások változtatták meg, vagy mindig az egyszerűség szépsége vonzotta?

– Mindig ilyen voltam. Sosem mennék étterembe csak azért, hogy étteremben egyek. Akkor ülök be szívesen valahová a barátaimmal vagy a családommal, ha van valami különleges étel, amire vágyom, vagy ünnepelni való alkalom, különben imádok főzni, és vendégül látni másokat. Külföldön pedig senkit nem érdekel, mi van rajtad, mert nem azért vagy ott. Ezért sem éreztem volna jól magam egy ügyvédi irodában, egy sokszor csak a látszatra adó környezetben.

– Mennyire követte a törzsi képsorozat megjelenése utáni viharos reakciókat?

– Az építő kritikákon és a pozitív véleménynyilvánításon kívül, bevallom, egyáltalán nem. Én ezt a mai napig nagyon jó ötletnek gondolom. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy cikkeket sokszor csak szenzációhajhász címekkel, negatív kommentekkel lehet eladni, hiszen mi generálná akkor a további beszédtémát? Ha az jelenne meg egy-egy írásban, hogy „A fehér ördög (eleve rasszista megfogalmazás a Jezebel nevű amerikai oldalon rólam író hölgytől) blackface projektjét a tengerentúlon híres színésznő, rendező és írónő, az egyébként fekete Echoe Malone is támogatja”, már nem lenne szenzáció értéke az egésznek. Bennem nincs bűntudat amiatt, hogy Amerikában rabszolgákat tartottak, s bár bevallom, felületesen hallottam ugyan a „blackface” kifejezésről (fehér emberek feketére maszkírozása, sokszor sztereotipizáló, gúnyos szándékkal – a szerk.), azt álmomban sem gondoltam, hogy a Szabó Csabával közös munkánkat sokan összemossák majd ezzel és nemzetközi lavina indul el. Eleinte nem is akartam nyilatkozni, mert mitől kellene nekem megvédeni magam? Nem is nekem, hanem Csabának kellene riportokra járni, hiszen eszméletlenül tehetséges.

– Hogyan készültek a képek? Használtak egyáltalán sminket?

– Csaba csupán egy teljesen natúr arcot, egy egyenes profilképet kért tőlem. Ez csak azért volt nehéz, mert nagyon mosolygós ember vagyok. Nekem az volt még a dolgom, hogy kikeressem a retusáláshoz mintául szolgáló képeket.

– Végül miért döntött úgy, hogy leveszi a sorozatot a netről?

– Elfogadom, hogy egyeseket megbántottam, és sajnálom azt, hogy akaratlanul valakiknek mély, a történelmi elnyomásból, kizsákmányolásból vagy csak a mindennapi élettapasztalataiból származó atrocitások miatt fájdalmat okoztam. Ezért került le a projekt az eredeti művészeti oldalról. Ha nem érdekelne ezeknek az embereknek a véleménye, akkor valóban jogosan nevezhetnek a negatív kommentelők arrogánsnak, érzéketlennek. Másrészt a héten Afrikába utazom négy hónapra, és nem szeretném, hogy bármilyen problémám legyen ebből. Bennem az építő kritikák mellett az marad meg, hogy a tengerentúli negatív véleményírók nagy százaléka fehér bőrű, a pozitív kommentelőké meg fekete.

– Fiatal, csinos nőként magányosan utazva nem került még rázós helyzetekbe?

– Félelemérzetem nem volt sehol, de sötétedés után nem is jártam ki. Vagy ha üres volt egy utca, inkább kerültem két sarkot, míg nem láttam más embereket. A szőke hajam sokaknak tetszik, Afrikában a gyerekek mindennap megmosták, van is egy képem erről, a sok pici fekete kézzel. Sokszor így ragadnak rám a különböző sztorik is, hogy valaki úgy érzi, szívesen mesélne nekem. Néhány történet velem is marad, tartjuk a kapcsolatot a Love Commando könyvemben szereplő Azaddal is, akit erővel elválasztottak a feleségétől a lány szülei.

– Megannyi megrázó sorsról írva nehéz lehet érzelmileg függetlennek és objektívnek maradni. Le tudja tenni ezeket a sztorikat, miután hazajön?

– Megtanultam elengedni őket, bár az utazásaim elején még sokkal nehezebben ment. Mikor láttam, hogy hosszú idő után Azad is továbblépett, új életet kezdett, ismét boldog, akkor én is megnyugodtam. Újságíróként nekem az a dolgom, hogy a nyilvánosság elé tárjam az emberi történeteket, életeket, küzdelmeket. Ez a hivatásom, én így próbálok tenni értük.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!