Az év egyik slágerszava kétségkívül a „populizmus” volt az európai politikában. Nem véletlenül, hiszen ha belegondolunk, a populista nem a konzervativizmus, nem a szocializmus, nem a liberalizmus, hanem a mindenkori közéleti elit ellen lázad. És az elit teljesítményével kontinensszerte elégedetlen a nép.
Ennek megfelelően a populizmus legalább annyiféle, amennyi elfuserált elitteljesítményt kellene valahogy helyrehozni. Azt, hogy a populizmus nem egyik vagy másik európai politikai család mumusa, jól példázza, hogy az Európai Parlament négy legfontosabb frakciója mindegyikének megvan a maga „visegrádi főpopulistája”.
A jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú Európai Néppárt számára Orbán Viktor magyar miniszterelnök, a konzervatívok csoportjának pedig Jarosław Kaczynski, a lengyel kormánypárt vezére a „csontváz a szekrényben”. A szociáldemokraták inkább csak a korábbi években jártak lesütött szemmel Robert Fico szlovák kormányfő miatt, aki újabban kezd „bezzeg európaivá” válni. És most már a liberálisoknak sem kell hiányolniuk a maguk populistáját: Andrej Babiš, az ANO mozgalom vezetője megnyerte a csehországi választásokat.
Visegrádi változatok
Az Európai Unió keleti tagállamaiban – ahol egyébként szívesebben használják önmagukra a „közép-európai” jelzőt – a fentebb említett elfuserált, vagyis a populisták szerint korrigálandó elitteljesítmény az uniós csatlakozásból fakadó több-kevesebb hátrányban érhető tetten. Szétesett a korábbi szocialista nagyipar, munkanélküliség lett, aztán jött a nyugati beruházó, övé a nagy profit, az életszínvonal viszont nem érte el a nyugati szintet. Brüsszel pedig „azoknak” kedvez, minket csak utasítgat. Csak magunkra számíthatunk, és ha behódolunk, akkor elvesztünk. Nem akarunk befogadni olyanokat, akik nálunk is elesettebbek – akik elénk állhatnak az ingyenkonyhasorban. Ezek a populisták hatalmon vannak Lengyelországban és Magyarországon.
Durva lenne, és még nem világos, hogy Csehországban hatalomra jutnak-e, és ha igen, mennyire. Szlovákia külön eset, mert az egyetlen euróövezeti tag a négy visegrádi állam közül. Ott a populizmus most már nem úgy mutatkozik, mint néhány éve, amikor a kicsiny és újszülött állam toporzékolva követelt magának helyet a nap alatt, és leginkább a magyar nemzeti kisebbség fölött akarta kiélni hatalmaskodási vágyait. A szlovák populizmus most jószerével arra korlátozódik, hogy Fico nem akar minareteket látni a Tátra völgyeiben.
A nyugat-európai populisták nincsenek hatalmon – de annál veszélyesebbek, mert populista irányba próbálják tolni a fősodorbeli erőket. Nem mindig eredménytelenül. Ausztria ráadásul határeset abban, hogy hatalmon vannak-e a populisták. A jobbközép Néppárt (ÖVP) megnyerte a választásokat, és a szélsőjobboldali Szabadságpártot (FPÖ) kívánja maga mellé venni kisebbik koalíciós társnak. Mennyire válik majd populistává a most még fősodorbeli Sebastian Kurz, a leendő kancellár? És mennyire európaizálódott a Szabadságpárt? Kiderül majd jövőre.
Jobbra át Ausztriában
Mindenesetre tény, hogy Heinz-Christian Strache FPÖ-vezérnek az október 15-i parlamenti választás nyomán várható ausztriai kormányzati szerepe tekinthető Orbán Viktor egyetlen megvalósult vágyának – abban az értelemben, hogy a miniszterelnök az elit elleni „lázadás évét” vizionálta 2017-re. A többi választás nem jött be. Tavaly a szabadságpárti jelölt elbukta az osztrák elnökválasztást. Az idén a muszlimgyűlölő Geert Wilders a hollandiai parlamenti választáson jól szerepelt ugyan, de megkerülhető tényező maradt a kormányalakításkor. A francia elnökválasztáson Marine Le Pen döntős lett ugyan, de ott alaposan veszített.
Németország „nem esett el”, de a jövő bizonytalanná vált. Angela Merkel győzött, ugyanakkor a szélsőjobboldali – az egykori Kelet-Németországban az átlagnál sokkal jobban szereplő – Alternatíva is fajsúlyos tényező lett. Közvetlenül nem tudja befolyásolni a berlini kormánypolitikát, de sötét árnyként keményebb fellépésre ösztönözheti Merkel alkupartnereit – a menekültellenesség terén a bajor keresztényszociálisokat, az euroszkeptikusságban pedig a jobboldali liberálisokat.
Macron sem fél ígérni
Ennek a nyugat-európai populizmusnak a narratívája nem jobb, mint a keletié – mondhatni ugyanaz, pepitában. „Hiba volt beengedni őket” – mondják a kétezres években az EU-hoz csatlakozott országokról. Csak tartják a markukat a támogatásért, cserébe elárasztanak minket olcsó munkaerővel, elveszik az adófizetők pénzéből finanszírozott szociális támogatásokat, de a menekülteket nem akarják beengedni. A mi kormányaink bezzeg a migránsokat is ránk zúdítják, akikkel együtt bejött a terrorizmus. Nagyjából ez az érvelés lényege.
Vázlatos populizmuskörképünk végére értünk – egyelőre. A következő év arról fog szólni, vajon megszületik-e az új populizmus, felnyomul-e a népszerűségi listák élére Emmanuel Macron francia elnök ígéretcunamija a minden eddiginél egységesebb Európáról, hogy populista célkitűzéssé válik-e az Európai Egyesült Államok. Mert hiszen a szíve legmélyén minden politikus populista abban az értelemben, hogy népszerűsíteni akarja törekvéseit. Csak éppen olyan a mestersége, hogy azt, hogy ki a populista, ő mondja meg.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!