Éhbérért, rabszolgaként dolgoznak észak-koreai munkások olyan lengyel cégeknél, amelyek uniós támogatást is kaptak. A munkások béréből a diktatúra profitál, miközben a hozzátartozókat túszként tartják fogva Phenjanban. Rémtörténet Európa közepéből.
Hetente legalább 60 órán át végeznek kemény fizikai munkát. Napi 10 óra a minimum, de a 13 órás műszak sem ritka. Szombaton csak 7 órát kell gürizni, a vasárnap szabad. A nap végén buszok viszik őket a munkásszállóra, a többségnek egy sörre vagy egy pizzára sem szabad a városba mennie. A szerencsésebbek kaphatnak 25–50 ezer forintnak megfelelő zsebpénzt, másoknak viszont a cég „gyűjti” a fizetését, amit majd egy összegben megkaphatnak, ha hazatértek. Csakis azért, nehogy elhagyják a keresetüket. De a ruházat és az ellátás aránytalanul magas költségeit azért levonják a fizetésükből.
Mindez nem egy távoli kontinensen játszódó rémtörténet, hanem a Lengyelországban dolgozó észak-koreai munkások átlagos mindennapjai. Maga az állam küldi őket idegen országokba dolgozni, hogy valutabevétellel lássák el a nemzetközileg teljesen elszigetelt diktatúrát. Az ENSZ tavaly hozta nyilvánosságra jelentését a témában, melyből kiderült, világszerte 50 ezer észak-koreai dolgozik, akik mintegy 2,3 milliárd dollár (644 milliárd forint) valutabevételt termelnek az anyaországuknak. Mivel jórészt illegális tevékenységről van szó, a pontos számokat bizonytalanság övezi. Más nemzetközi szervezetek 100 ezerre taksálják az északkoreai kényszermunkások létszámát, míg egy érdekvédelmi hálózat csak 1,2 milliárd dollárra (336 milliárd forint) becsülte az általuk megszerzett állami bevételt. De ha csak az utóbbi adat bizonyul igaznak, az is éppen elég a diktatúrának, hogy a kereskedelmi mérlegében jelentkező hiányt fedezze. Ha pedig többletet érnek el, azt másra is lehet fordítani – például illegális fegyverbeszerzésekre.
Az ENSZ-jelentés szerint a legtöbb észak-koreait Kínában és Oroszországban foglalkoztatják, de Algériában, Etiópiában, Malajziában, Katarban és az Egyesült Arab Emirátusokban is sokan dolgoznak, gyakorlatilag rabszolgaként. Fizetést a legritkább esetben kapnak a munkájukért cserébe, és nem ritka, hogy borzasztó körülmények között kell a legnehezebb fizikai munkát végezniük, napi 20 órán át.
A tavaly év végén megjelent dokumentum Lengyelországot is megemlítette, de az eset akkor nem kapott nagy nyilvánosságot. Holott 2014 nyarán egy gdyniai hajógyárban már történt egy iszonyatos baleset: egy észak-koreai hegesztő ruhája lángra kapott, mivel nem az előírásoknak megfelelő munkavédelmi öltözetet viselte. A bőre 95 százaléka megégett, és másnap a kórházban meghalt. A lengyel hatóságok azóta is vizsgálják az ügyet, de – nem túl meglepő módon – eddig nem jutottak eredményre.
A Vice német oknyomozó portál több hónapos kutatómunka után nemrég riportban tárta fel a lengyelországi kényszermunkások helyzetét, amelyhez a Leideni Egyetem Ázsia Központjának kényszermunkások jogaiért küzdő hálózata is segítséget nyújtott. Az újságírók és a kutatók kiderítették, hogy az elmúlt öt évben összesen 1972 munkavállalói vízumot bocsátott ki Lengyelország, ami Máltán kívül az egyetlen európai uniós állam, ahol engedélyezik az észak-koreaiak foglalkoztatását.
A rezsimnek ez kapóra jön, mivel az uniós országban jóval magasabb béreket fizetnek a Kínában vagy Oroszországban megszokottnál.
Az észak-koreaiak külföldre csak gondos szűrés után mehetnek dolgozni. Az egyik feltétel, hogy a fővárosból, Phenjanból származzanak, a másik pedig az, hogy családjuk legyen, mert így a rezsim gyakorlatilag túszként tarthatja a hozzátartozókat a kiküldetés ideje alatt. Ha a munkások esetleg menekültstátusért folyamodnának – amit a lengyel hatóságok egyébként meg is adnának nekik –, akkor szinte biztosra vehetnék, hogy a hozzátartozóikat jobb esetben munkatáborba küldik, rosszabb esetben valamilyen koholt váddal kivégzik. A szakemberek csak azután látogathatnak haza, hogy legalább két évet lehúztak szabadság nélkül.
De az utazásról természetesen nem ők maguk döntenek, hanem az őket közvetetten foglalkoztató koreai állami vállalat mondja meg, mikor mehetnek haza. Ám van, aki 5–8 évet is eltölt az országban, mire hazatérhet.
Az eddig feltárt adatok szerint három koreai cég köt szerződést két lengyel munkaközvetítővel, akik aztán hajógyárakba, kikötőkbe, farmokra és építkezésekre küldik az áldozatokat. A megrendelők között olyan üzemek vannak, amelyek Németországba, Dániába vagy Hollandiába szánt hajókat készítenek. A Crist és Nauta vállalatok úgy dolgoztatnak kényszermunkásokat, hogy az elmúlt években összesen 70 millió euró (22 milliárd forint) uniós támogatásban részesültek. De a luxuslakások építésével is foglalkozó legnagyobb lengyel építőipari vállalkozás, az Atal is alkalmaz észak-koreaiakat.
Sokat elárul a helyzetről, hogy az Armex lengyel közvetítő vállalat vezetője (akinek az alkalmazásában állt a balesetet szenvedett hegesztő is) a Vice riporterének állította, minden munkást készpénzzel kifizetnek, amit a saját kezébe adnak.
Pedig a titokban nyilatkozó észak-koreaiak állították, a saját nemzeti vállalkozójuktól kapnak fizetést, mások pedig arról számoltak be, hogy külön számlán gyűjti a főnök a pénzüket. Ezt támasztja alá az a megszerzett bérjegyzék is, melyen minden tételt ugyanaz a személy írt alá.
Jelenleg 800-ra becsülik a Lengyelországban munkára kényszerített északkoreaiak számát. A külföldiek munkavállalásában illetékes hivatal hallott már visszaélésekről, de mivel az esetek döntő többségében az áldozatok rendelkeznek vízummal és munkavállalási engedéllyel, a hatóság tehetetlen. Állításuk szerint ugyanis azt nem tudják ellenőrizni, a munkavállalók megkapják-e fizetésüket.
A Vice és a leideni kutatók erőfeszítései nyomán végre az Európai Unió is felfigyelt az észak-koreaiak kizsákmányolására Lengyelországban, és várhatóan lépéseket tesznek majd annak érdekében, hogy az ország ne segítse tovább a diktatúra valutaszerző akcióit.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!