Ezer évvel öregebb a legrégebbi egyiptomi piramisnál: Ggantija az emberiség egyik legősibb emléke. A Máltához tartozó Gozo szigetén álló templom együttes romjai egy rejtélyes kőkorszaki civilizáció fénykoráról és hanyatlásáról tanúskodnak.
Távolabbról nézve a rom nem igazán feltűnő jelenség. Egy kopár fennsíkon áll, Xagħra falu (4886 lakos) határában, közvetlenül a focipálya mellett. Körülötte a gondosan művelt, kis teraszos parcellákat hatalmas fügekaktuszok óvják a gyakran viharos széltől. Ám ahogy a szentély elé toppan a látogató, hirtelen eláll a lélegzete. Hatalmas, megmunkált köveket lát hat méter magasan, a romjaikban is impozáns épületek tetején. Vajon hogyan emelhették fel oda ezeket a megalitokat egy olyan korban, amikor még nem használtak fémeszközöket, nem ismerték a kereket? Egyáltalán, ki építette? Mikor? Hogyan? Mi célból? Kézenfekvő kérdések, még sincs egyértelmű válasz rájuk. A romok láttán értelmet nyer a „prehisztorikus” kifejezés: az ősi építmény a történelmünk előtti történelem terméke. Egy olyan réges-régi korból maradt ránk, amelyről vajmi keveset tudunk. A bizonytalanság pedig tág teret enged a képzeletnek.
Az óriás asszony legendája
A Máltához tartozó parányi sziget, Gozo ma távoli turistaparadicsom, ám sokáig az ismert világ kellős közepe volt a Földközi-tengeren, félúton Európa és Afrika partjai között, Málta szomszédságában. Az újkőkorszak (neolitikum) embere tucatnyi szakrális épületet és föld alatti temetkezési helyet hagyott az utókorra ezen a tájon. A legjelentősebb Ġgantija (ejtsd: dzsgántíjá) egy hatezer évvel ezelőtti, letűnt civilizáció csúcsteljesítménye. A leginkább elfogadott nézet szerint az ikerszentély Kr. e. 3600– 3200 között épülhetett, tehát legalább négy évszázadig vagy akár még hosszabb időn át. Ġgant óriást jelent az arabbal rokon máltai nyelvben. A helyi legenda szerint egy óriás asszony építette a templomokat, méghozzá úgy, hogy közben a gyermekét is a karjában tartotta. (A mítosz meglepő részlete, hogy hőse kizárólag a helyiek egyik kedvenc eledelét, a disznóbabot ette.) Táplálták a legendát a szigeten talált hatalmas csontok is, habár ezekről a szakemberek nagy biztonsággal állítják, hogy időközben kihalt, elefántra és vízilóra emlékeztető ősi emlősállatok maradványai.
A területen két szentély áll szorosan egymás mellett. A déli a nagyobb és régebbi, és az is maradt fenn jobb állapotban. Alaprajza ötlevelű lóherére emlékeztet. A helyiek ragaszkodnak ahhoz a hitükhöz, hogy ez a földkerekség legkorábbi, megmunkált kövekből álló építménye, jóllehet erre a címre újabban az anatóliai Göbekli Tepe (a „Pocakos hegy”) régészeti lelőhelye pályázik nagyobb eséllyel. Ám afelől semmi kétség, hogy Ġgantija sokkalta előbbi, mint a gízai piramisok vagy a szintén misztikus angliai Stonehenge. Különös, hogy nagyjából egyidős a világ zsidó hagyomány szerinti teremtésével (5778 év).
A vadember, aki csillagász volt
A szentély megépítéséhez elképesztően szofisztikált ismeretekre volt szükség. A „primitív” ősembernek az építőanyagot több kilométerről, a tengerpart közeléből kellett feljuttatnia a domb tetejére. A tudósok úgy gondolják, hogy a soktonnás köveket fatörzseken görgették, majd hatalmas egykarú emelők segítségével juttatták fel a helyükre. Mások a szigeten talált, ismeretlen eredetű keréknyomokat is összefüggésbe hozzák az építkezéssel – holott a bevett nézet az, hogy a neolitikum embere még nem ismerte a kereket, a jól kivehető nyomok jóval későbbről, a föníciaiak idejéből származnak. Nicholas Vella máltai archeológus arra is felhívja a figyelmet, hogy a templom együttest két különféle anyagból építették. A falakat kemény korallmészkőből, a kapukat és a belsőt a jóval puhább, könnyebben alakítható, úgynevezett globigerina-mészkőből – ez az a jellegzetes sárga kőzet, amelyből a lakóházak, templomok készülnek mindmáig a szigeten.
Az építkezés roppant logisztikai feladat lehetett. Ez arra utal, hogy a kor társadalma meglepően modern és tagolt volt. A mindennapos létfenntartás mellett maradt idő és energia egy ilyen „presztízsberuházásra”. Léteznie kellett egy vezető elitnek, az osztotta el a megtermelt élelmet, szervezte és a munkálatokat, felügyelte a munkaerőt. A szükséges eszközöket feltehetőleg egy erre szakosodott kézműves réteg állította elő. Ám ennél is megdöbbentőbb a „vademberek” kifinomult geometriai és csillagászati tudása. Ġgantija külső falai szabályos ötszöget rajzolnak ki, ennek csúcsai egy körre illeszkednek. A szentély – a környék többi megalitikus építményéhez hasonlóan – délkeleti tájolású. A nap akkor ér a hossztengelye fölé, amikor teljes korongjával a szemközti domb fölött ragyog, méghozzá az év legrövidebb napján, a téli napfordulón. Ez sem lehet véletlen.
Az eredetileg alighanem fedett szentélyben zajló szertartásokról végképp csak találgathatunk. A szűk folyosókon át megközelíthető belső kamrák viszonylag kicsik, kívülről nem látszanak – valószínű, hogy a (termékenységi?) rítusokban csak kevés kivételezett vehetett részt. A bejáratnál két hatalmas sárga kőlap áll, ezeknek nincs statikai szerepük. Vajon mit keresnek ott? Az egyik feltevés szerint árnyékokat vetítettek ki rájuk bentről, hogy ezzel is fokozzák az odakint állók révületét.
Ne vágj ki minden fát!
Ám a legnyugtalanítóbb kérdés, ami rátör a látogatóra: miért hagyták el építői Ġgantiját Kr. e. 2500 körül? Hová tűntek? Mi lett a sorsa annak a bámulatra méltó civilizációnak, amely létrehozta ezt a csodálatos építményt? Mi történt az ezt követő két évezredben, amíg a föníciai kereskedők újra felfedezték és belakták Gozót? Határozott válasz erre sincs. Akad, aki szerint a bibliai özönvíz mosta el a sziget neolitikus kultúráját. De létezik ennél is sokkolóbb elmélet. Az erdőirtásé.
Az újkőkorszak embere a vadászat, halászat, gyűjtögetés helyett már földet művelt, háziasított állatokat tartott, azaz áttért az élelmiszer-termelésre. A mezőgazdasághoz szántóföldre, legelőkre volt szüksége, ezért irtani kezdte az őshonos fákat. A faanyagot legfőképpen tüzelőként használta; tudjuk, a tűz „megszelídítése” kulcsfontosságú volt az emberré válásban. A gyorsan növekvő népességnek több ennivaló kellett, ezért hogy több művelhető földje legyen, még több fát vágott ki. Csakhogy a fakivágás és a legeltetés felgyorsította a talaj erózióját, így aztán minden igyekezet dacára egyre kevesebb lett az ennivaló. Ezt neveznénk ma fenntarthatatlan fejlődésnek. Az ember maga alatt vágta a fát, tönkretette környezetét, felélte erőforrásait – és ezzel önnön civilizációjának pusztulását okozta. Ez lehet a sok ezer évvel ezelőtti történet legdrámaibb tanulsága, amikor a monumentális romokra nézünk.
Ggantija 1980 óta az UNESCO Világörökség része. Az archeológusok sokat adnának érte, ha 200 évvel ezelőtti állapotában kutathatnák a rejtélyes épületegyüttest, de sajnos visszavonhatatlanul lemaradtak erről. Az 1827-es régészeti feltáráskor ugyanis még más szemlélettel dolgoztak elődeik, a romok közül kitermelt földtömeget például átvizsgálás nélkül elhányták – minden bizonnyal sok felbecsülhetetlen értékű lelettel együtt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
