Részvétlen közöny

 – Legutóbbi regénye, a Kőbéka még az öntől megszokotthoz képest is keserűbb társadalmi szatíra, totálisabb a pesszimizmusa is. Ennyivel rosszabbnak látja most a helyzet, vagy az évek múlásával lesz az ember mind borúlátóbb?

– Egyfelől valóban egyre türelmetlenebb vagyok, ha hülyeséggel találkozom. Másfelől, ha mindenütt a világban éppen hasonló marhaságok történnek, az ember eltűnődik, milyen művészi forma volna elég sötét ahhoz, hogy jót nevessünk rajta. Mert ha az életben nehezen is viselem el, íróként a hülyeség különböző válfajai mulattatni szoktak.

– Tényleg úgy látja, a történelmünk során nem tudunk tanulni semmiből?

– Einstein egyik híres szellemessége: a történelemnek az a tanulsága, hogy az emberek nem tanulnak belőle. Nem látta rosszul. Más kérdés, hogy a tanulási képtelenségnek, a tapasztalatok kihullásának van-e valami haszna. Kimutatták, hogy az egyén felejtés nélkül nem tud élni. Ez társadalmilag is igaz lehet: biztosan van valami pozitívuma annak, hogy a változó körülmények miatt majdnem minden nemzedék a nulláról kezdi újra. Így belemennek olyan kalandokba, amelyekről az előző nemzedékek lebeszélnék őket. És nem tudhatjuk előre, nem lesz-e jobb, amit ők tapasztalatok nélkül, ösztönösen cselekszenek. Az ember saját magán is érzékeli, hogy idősödvén egyre meszesedik, és már nem képes váltani. Ez a nemzedékek esetében is így van. Úgyhogy a túl sok jó tanács a következő nemzedék számára félrevezető lehet.

– Ám a regény főszereplője, Kálmánka nemcsak a múltból nem tanul, hanem a jelenből, saját tapasztalataiból sem.

– Az a tapasztalatom, hogy sok ilyen butuska ember létezik. Nyilván működött a kiválasztódás az emberiségben. És ha ilyen nagy arányban maradtak meg a buták, ahogyan tapasztaljuk, az emberiség szempontjából lehet nyereséges.

– A Kőbéka azonban nem épp erről szól…

– Nem, de ezen a dolgon akkor is elég régóta gondolkodom, úgy húsz-harminc éve. A butaság biztos összekötő kapocs az emberek között. Ha mélyre ások a lelkemben és elég őszinte vagyok magamhoz, ugyanezt a hülyeséget találom magamban is. Arra persze ráépül sok minden: amit belém neveltek, ami tudást megszereztem. De a közös lelki kincsünk ez az ösztönös, gyermeteg butaság.

– Butaság vagy jóhiszeműség?

– Butaság és jóhiszeműség együtt. Többnyire a butácska emberek jóhiszeműek és jóindulatúak. Kálmánka nem gonosz, és Rea (a Feleségverseny főhőse) sem az. És jóhiszeműen azt gondolom, az emberek kilencven százaléka sem.

– Ha a butaság önmagában nem is kártékony, de az ebből fakadó cselekvésképtelenség már igen.

– Kálmánka sodródása, passzivitása inkább hiány, bizonyos fogyatkozás, de nem kártékony. Az emberiség sokáig arra szocializálódott, hogy ismétlődnek a dolgok. A tapasztalatátadással azóta van gond, hogy létezik társadalmi és technikai fejlődés, néhány száz éve mindössze. Az állandó változás rendkívül dinamikus, ám lelkileg és biológiailag az emberiség ehhez még nem tudott alkalmazkodni.

– A passzivitás azonban a gonosznak is szabad utat enged.

– Az a tapasztalat, hogy az emberiség túlnyomó többsége elég passzív, amikor szembe kéne szállni a gonosszal, nem csak a buták. A buták persze valóban könnyebben válnak áldozatokká. Ehhez egyrészt ezer év feudalizmusa kell, ami a zsigereinkbe ivódott, másrészt elősegíti a rendkívül ingerszegény környezet. Kálmánka ilyenbe születik bele, és semmilyen szellemi tápot nem kap akkor, amikor egy gyereknek azt meg kell kapnia.

– A Kőbékával részvétet akart kiváltani az ilyen típusú emberek iránt?

– Reméltem, hogy a történet végére együttérzést keltek az olvasóban. Voltak olyanok, akik elmondták, hogy a regény befejezése megrázta őket. Ennek azért is örültem, mer nem könnyű szatírával érzelmeket kiváltani. A politikai utalásokkal lehet izgatni, lehet ellenállást növelni, lehet uszítani, sok mindent lehet, egy irodalmi műnek azonban nem ez a dolga. Az a dolga, hogy részvétet keltsen.

– És mi a dolga az értelmiségnek? A rendszerváltásnál például mekkora volt a felelőssége, hogy ilyen állapotok alakultak ki, amelyben jelenleg élünk?

– Az értelmiség egy részének ’89-’90ben is volt egy világés hazamegváltó hamis tudata. Az a nem túl széles értelmiségi réteg, amelyik akkor részt vett a politikában, hamarosan letűnt, kipasszírozták a hatalomból. Ez nem az az eset, amikor a forradalom felfalja saját gyermekeit, annyira nem volt forradalmár a magyar értelmiség, kívülről kaptuk a rendszerváltást. Ami döntött, az a tőke, méghozzá a külföldi. Az értelmiség nemigen látta előre, ez mivel jár, mármint az a része, amelyik abban az illúzióban élt, hogy oroszlánrészt vállal a rendszerváltásban.

– A Kőbékában azt a feladatot rója az értelmiségre, hogy fölszámolja a közönyt, és üvöltsön

– Szokott ilyesmit művelni az értelmiség, de ez túl sokat nem számít. Majdnem minden attól függ, hogy milyen a tőlünk független tényezők összjátéka, mi zajlik a világgazdaságban és a világpolitikában, amibe még csak belelátni sem igazán tudunk. Amit viszont a bőrömön érzek, és ami felháborít, az a részvétlenség. A magyar társadalom sokkal közönyösebb lett az elmúlt évtizedekben, mint korábban, holott akkor sem volt sok terünk a cselekvésre. Annyit tudok tenni, hogy följegyzem ezt a helyzetet.

– Sok a párhuzam a Kőbéka Kálmánkája és új drámája, a Kamrában most bemutatott Széljegy nőfigurája között. Mindketten jóhiszeműek, naivok, ugyanúgy a palimadárságra szocializálódtak, és mindketten vesztesek, kiszolgáltatottak.

– Én úgy látom, hogy nagyon eltérő figurák. A Széljegyben a nő értelmiségi, és mint ilyen, a középréteghez tartozik, amelyiknek van oka féltenie azt, amije van, ugyanis van lakása, van szakmája, amiből még megél, nem éhezik, és ha kölcsön kell kérnie, akkor kölcsönkérhet. Nem is naiv, csak egy konkrét ügyben belemegy a csőbe, a vágyai elvakítják, beszűkül a tudata. A társadalom kilencven százaléka ilyen. Ez a nő szegény Kálmánkával ellentétben intelligens, művelt ember. Kálmánka nincs azon a szinten, hogy belássa, ha megalázzák. Az a gyanúm, hogy a műveimet nemigen köti össze semmi. Egymást kizáró formájú és világú műveket írtam, ezt találtam szórakoztatónak. Nem minden írónak van körvonalazható világnézete, nekem például nincs, és remekül elvagyok nélküle. A 19. század közepe óta a német gondolkodást szoktuk meg Magyarországon, amely szerint az irodalomban az ideológia a döntő. Ezzel szemben én az angolszász típusú megközelítést javaslom, amely szerint léteznek egyes művek, az író pedig nem számít.

– A közéletben sem számít az író? Nem ró pluszfeladatokat rá, hogy a népszerűsége okán odafigyelnek a szavára?

– A népszerűség hullámzó. Többször voltam divatos, és jó párszor kimentem a divatból. A népszerűség attól is függ, melyik kiadó ad ki, és melyik színház játszik. Mint állampolgár olykor kinyilvánítottam a véleményemet, aláírtam pár közös nyilatkozatot, ezeknek nem volt semmi hatásuk. Jótékony akciókban is részt vettem párszor, kéziratot adtam vagy felolvastam, ám nem teljes szívvel, mert nem jó szándékú akciókkal kéne a szegénységet és a hajléktalanságot megoldani, hanem intézményesen és rendszerszerűen. Annak idején például megírtam: lehetetlen dolog, hogy a lakhatás egy köztársaságban nem tartozik az alapjogok közé; azóta köztársaság sincs. Maximum annyit ér el az ember, hogy nem tehet magának szemrehányást. Több értelme van, ha írok egy jó regényt vagy egy darabot, amelyik 25-30 év múlva is játszható. Néha sikerült, és visszanézve örülök, hogy a műveken piszmogtam, nem merő tiltakozással töltöttem az időmet, amire pedig folyamatosan lett volna okom.

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!