Rettegés a paradicsomban

– Hogy jutott eszébe, hogy a Kim Dzsongun vezette államba utazzon?

– Hatalmas kalandnak ígérkezett. Hiába olvastam össze az országról sok mindent, nem hittem el, hogy mindaz hűen tükrözheti a valóságot. Másfelől a tervezési fázisban kezdtem írni egy regényt, ami az ’50-es évek Magyarországán játszódik, ezért szükségem volt arra, hogy a jelenben, testközelből tapasztalhassam meg a diktatúra mindennapjait.

– Évente 3000–6000 nyugati turista jut el Észak-Koreába, könnyű volt megszervezni az útját?

– Meglepően simán ment. Van magyar iroda is, ami Phenjanba szervez utakat, de csak kellő számú jelentkező esetén, itthonról viszont nem túl sokan szándékoznak odajutni. Ráadásul Izsák Sipos Szilárd képzőművész barátommal egyénileg szerettünk volna beutazni, ezért egy német irodán keresztül intéztük a papírokat. Egy 12 oldalas nyomtatvány kitöltése után a kínai repülőjegyet és vízumot kellett megszereznünk, minden mást ők biztosítottak.

– Nem volt semmi különösebb szűrő, kukacoskodás?

– Mivel ösztönzik a turistaipart – Kim Dzsongun 5 év alatt 1 millió turistát szeretne –, nem. Ellenben vallási, egyházi vezetőket és a média képviselőit nem látják szívesen…

– Ön újságírással is foglalkozik, a festő barátja civilben pedig református lelkész.

– A kitöltött lapokon a művészi tevékenységünket domborítottuk ki.

– Értem, ennyire lanyha volt a későbbiekben a többi biztonsági intézkedés is?

– Hát, nem. Pekingben a reptéren már komoly átvilágítás, vizsgálat folyt. Biblia, pornóújság bevitele kizárt, nem megengedett a mobiltelefon és a számítógép sem, elveszik a SIM-kártyát, leszálláskor Phenjanban pedig az útlevelet. Elutazáskor kaptunk mindent vissza.

– Miután megérkeztek, nekiindultak bóklászni a fővárosban?

– Na persze. A reptéren várt ránk egy sofőr és két kísérő. Kedvesek voltak, ám állandó útitársul szegődtek mellénk. Német nyelvű idegenvezetést kértünk, de három nap után egyiküket lecserélték egy perfekt magyarul beszélőre, aki korábban 6 évig Budapesten tanulta a nyelvet. Túl sokat társalogtunk egymást közt magyarul. Mindenre figyeltek.

– Hol laktak?

– Szállodákban, ahol kettőnkön kívül csupán a kísérőink kaptak szállást. Elhagyni nem lehetett a hotelt, csak a kísérőkkel. A fővárosi szálloda 50 méteres körzetében szabad volt sétálni, ott viszont már katonák sorfala húzódott. Minden be volt kamerázva, a személyzet azonban leste a kívánságainkat.

– S mit kívánt?

– Jó lett volna később, de a fővárosban fél nyolckor, vidéken már fél hatkor kelni kellett, megszólaltak a szirénák. A lakosság sűrű tömegei gyalog igyekeztek munkába, a földekre, mivel tömegközlekedés, áram és benzin híján, nincs.

– Mi hiányzott még?

– Konkrétan a kávé, a tea, a hús, a tejtermékek, az ételek egyáltalán, miközben lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen a turisták nagyjából elegendő ételt kapnak, szemben az éhínség sújtotta ország lakóival, akik napi fejadagért állnak sorban az erre kijelölt boltokban.

– Mégis, mit evett?

– Rizst levessel leöntve, kimcshit, azaz erjesztett zöldségfélét, a tengerparton halat, néha tojást. Kipróbáltam a makkpálinkát is, de borzasztónak találtam.

– Na és, térjünk végre rá, mit látott?

– Az utazási irodától jó előre megkaptunk a hivatalos programfüzetet, ettől eltérni nem lehetett. Reggeltől estig programok voltak, rettentő unalmasak. Itt minden Kim Irszen, a felesége, Kim Dzsongszuk, a fiuk, Kim Dzsongil és unokájuk, Kim Dzsongunról szól. Mindenhol ott vannak a hatalmas szobraik, emlékhelyeik, ők mosolyognak a ruhákon a kitűzőn. Volt, hogy nyolc órát utaztunk azért, hogy a vezetőink örömmel mutassanak rá egy tóra, benne egy piros bójára. Kim Dzsongszuk egy közeli szikláról lőtt rá egy vízen úszó kacsára – eltalálta, áldassék a neve! Szintén többórás fejfájdító zötykölődés után jutottunk el egy gáthoz, ahol dokumentumfilmet nézhettünk Kim Irszen nagyszerűségéről, ahogy kigondolja a gát szükségességét. Mindezeket a kultikus helyeket, szobrokat nagy-nagy tisztelet kimutatása mellett kellett megtekintenünk, a tiszteletlenségért ugyanis elzárás jár. Kendőt, kalapot sem viselhettem ezeken a helyeken, nem szabad nevetni, mosolyogni, kiabálni, ellenben öteurós virágcsokrokat illett elhelyezni mély meghajlás kíséretében. Ja, és amerre a szem ellát, mindenhol katonák, persze.

– Érintkezhetett az emberekkel?

– Tiltva van nekik. Még csak ránk sem pillanthatnak.

– Látni csak látta őket.

– Elvétve. Az utcák teljesen kihaltak. Amikor erre rákérdeztem, azt kaptam válaszul, mivel mindenük megvan az otthonaikban, mit keresnének az utcákon.

– Semmi gyermekzsivaj?

– A gyermekeket vidéken három hónapos korukban elveszik a szülőktől – levéve róluk a terhet, hiszen a napi munkavégzésben csak zavarnának –, internátusba kerülnek, havonta párszor látogathatják őket.

– A szobrokon, a dicsfény övezte múzeumokon kívül mi látnivaló akad akkor Észak-Koreában?

– A főváros nagyon rendezett, tele modern épületekkel, színházzal, operával, napelemes lámpákkal oldották meg a közvilágítást a főbb útvonalakon, az épületek aljában fodrászüzletek nyílnak, egy táblán a szolidan választható frizuralehetőségekkel. Fotózni, persze, nem lehet, csak a vezetők szobrait. Elutazás előtt ellenőrizték a memóriakártyát is.

– Mit adnak a színházak?

– Kim Irszen kis virágáruslányról szóló operáját – de nem tudtuk megnézni, mert átmenetileg nem üzemel az opera, a színházak, nincs áram…

– Átmenetileg?

– Ők így mondják. Helyette a Kim Dzsongun születésnapjára felhúzott delfináriumba vittek el.

– A vidéki látnivalók különböznek a fővárositól?

– A vidék nagyon szegény, éheznek, nyomorognak az emberek. Nem véletlen, hogy annyira korlátozottak a turistaútvonalak, igazából nem is szeretik, ha oda akarsz menni, ezért a sok tiltás. A valóság viszont ott mutatkozott meg.

– Hogy bírta a strapát, érezte magát fenyegetve bármikor is?

– Kétszer szakadt el a cérna. Egyszer, mikor egy sziklás hegyi úton kaptattunk föl az autónak nevezett tákolmánnyal, sehol semmi védőkorlát, a szakadékokban teherautók, vér… Akkor kiszálltam és hisztérikusan kijelentettem, vissza akarok menni a szállodába. Nem volt könnyű elintézni, mivel a szikla tetején is emlékmű állt, ahol a program szerint kötelező leróni a tiszteletet. Sok telefonjába került a vezetőknek. A másik alkalommal szabályosan összecsuklottam a félelemtől, harckészültség idején vittek minket a déli demilitarizált övezetbe.

– De ugye nem szenvedett maradandó sérülést?

– Ami maradt, a hatalmas élményen túl, az a katonák és a kísérők állandó jelenlétének, a megfigyeltségnek a nyomasztó érzete – ez nagyon fárasztó volt. Ahogy az is kiborító, hogy nem mondhatod azt, amit gondolsz, annak érdekében, hogy kikerülj onnan, föl kell venned egyfajta „tiszteletteljes”, visszafogott viselkedést. Olyan volt, mintha egy sci-fiben, egy utópiában találtam volna magam. Ez konkrétan az 1984!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!