Háromnegyed nyolcra érkezem a Fiumei útra, szemem se rebben a kígyózó sortól, jöhettem volna korábban is. Mondjuk egy hónappal korábban. Előttem húszas éveiket taposó fiatalok csoportja, mögöttem középkorú házaspár, azon izgulnak, mindent elhoztak-e, ami kell. „De hát nem kell semmi, csak az iratok!”
Tízperces toporgás után fehér inges-nyakkendős bácsi hajol ki az ablakon: aki maradni akar, menjen hátra – mondja, vagyis aki tag akar maradni, az a hátsó ajtónál várakozzon. Átevickélünk a távolabbi sarokra, egyből be is engednek, közben vagy tízen elém állnak. Az ellenőrzésen átesve kézből osztogatott sorszámot kapunk, vannak előttem vagy százötvenen. A felirat szerint „Ön expressz kiszolgálásban részesül”, csendben nevetek, venném is elő a könyvet, de leköt a látvány. Egy hangszórós férfi olvassa fel a számokat, és bár még csak 8 óra 3 perc van, már kissé zaklatottnak tűnik. Egy jól szituált férfi rá is kérdez, miért ez a módszer, hát azért, mert a kijelzőn csak három sorszámot lehet látni, ablak meg vagy ötször több van, így gyorsabb. Követem a szememmel a hangszóróst, le a kalappal, emberfeletti munkát végez. De nem csak ő: tíz perc alatt nyolcvanadik leszek a sorban. A mellettem üldögélő hölgy azért van itt, mert így tiltakozik. Mikor megkérdezem, nem fél-e, azt mondja, mindegy az, nonszensz az egész, egyszer úgyis vége lesz – aztán sorra került. Nem ő az egyetlen, aki így érvel. Reprezentatív felmérésem szerint ő a két csoportra osztható „maradók” nagyobbik felébe tartozik: a nagyobb kockázatot dacból vállaló partizánok lelkes közegébe. A másik indok, amivel találkozom, a fiatalabbak érve: „30-40 év alatt bármi történhet.” Igazuk is van.
Zavar keletkezik az erőtérben, elromlanak a kijelzők, egy pillanatra néma csend lesz a teremben. Aztán felbolydulnak az emberek, megrohamozzák az ablakokat. A padról figyelem, amint a hivatalnokok megpróbálják kezelni a helyzetet. Van, aki megengedi, hogy leüljenek az ablak elé, van, aki elhajtja őket és olyan is, aki továbbra is sorszámokat kiabál, nem sok sikerrel. A potyázók nagy előnyre tesznek szert, a mögöttem bicegő fiú csendben cicceg. Szerencsére a baj hamar megoldódik, így csak néhányan nyugtázhatják elégedetten, hogy sikerült 10 perccel korábban végezniük. Ismét monoton hangszórós beolvasás következik, aztán egyszer csak hallom a saját számomat. Máris? És tündérmesébe csöppenek. Lerogyok a székbe, mellettem egy férfi épp aláírja a papírjait. Szándékomról kérdeznek: igen, maradni akarok. Irataim hátrasiklanak, de még körbenézni sincs idő, kapom is vissza őket, és három példányt a nyilatkozatomból. Kész is vagyunk, „viszontlátásra”. Mindössze fél óra telt el azóta, hogy beléptem. Precíz, kiszolgálásban részesülök, várnom pedig kevesebbet kellett, mint legutóbb a fogorvosnál, pedig oda időre mentem. Kifelé haladva látom, hosszú a sor az utcán, de én már tudom, amit ők nem: hogy nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek látszik. Csak kávét ne igyon senki. Az borzalmas.
Nyilatkozhat a kényszerről
Bárkitől átveszi és ingyen ügyvédi letétbe helyezi a vegyipari dolgozók szakszervezeti szövetsége (VDSZ) azokat a jogfenntartó nyilatkozatokat, amelyek azt rögzítik, hogy annak aláírója a pénztári törvény következményeinek hatására, kényszerből került vissza az állami nyugdíjrendszerbe. A nyilatkozat biztosíték arra az esetre, ha az Alkotmánybíróság megsemmisíti a pénztári törvényt. Ha az Ab ezt nem teszi, akkor a szövetség Strasbourgban kér jogorvoslatot. A jogfenntartási szándékról január 31-én éjfélig lehet nyilatkozni, a szükséges dokumentumokat a VDSZ honlapjáról is le lehet tölteni. Eddig körülbelül húszezren éltek a lehetőséggel.
(D.-H. N.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
