Orbán Viktor szempontjából a szlovák választások végeredménye az egyik legrosszabb forgatókönyv megvalósulását jelenti. Lehetett volna persze e fordulat még ennél is lehangolóbb, ha a magyarfóbiás Ján Slota pártját ismét kormányzati pozícióba juttatják a választók. Szerencsére ez elmaradt, ám a voksolás kimenetele nyilván így is dilemmák elé állíthatja a magyar kormányt.
Egyebek között azért, mert Robert Fico újbóli színrelépése Pozsonyban idővel esetleg a szomszédságpolitika újragondolására kényszerítheti Orbánékat. A Fidesz által futtatott szlovákiai magyar párt ismételt bukását, illetve az ellenlábas Híd-Most újabb parlamenti mandátumát pedig nem utolsósorban az orbáni „nemzetpolitika” látványos kudarcaként értékeli a hazai és szlovákiai magyar közvélemény – amire azért előbb-utóbb illene valami érdemit is mondania e politika kiagyalóinak.
Valójában akár természetes fejleménynek is tekinthetjük, ha Fico győzelme új helyzetet teremt majd a magyar–szlovák kapcsolatokban. Netán, ha ezzel visszaállnak a régi viszonyok, amelyeket a folyamatos konfliktusok jellemezték sok éven át. Ezt figyelembe véve sokkal inkább az volt a furcsa és szokatlan, hogy az elmúlt másfél évben a kétoldalú kapcsolatokban az eseménytelenség, a már-már egymás iránti közöny, a gyűlölködés gyakori kikapcsolása volt tapasztalható. Nem volt még ez igazán jószomszédság, de a konfliktusok nagyarányú kiélezését láthatóan nem igényelték sem Budapesten, sem Pozsonyban, és az érintettek igyekeztek a problémákat jegelni, vagy a szőnyeg alá söpörni. Mindebben a jelek szerint meghatározó szerepe volt a bukott kormányfőnek, Iveta Radicovának és a kormányában részt vevő Híd-Most pártnak.
Mostantól azonban csak találgatni lehet, hogy az új pozsonyi erős embernek mi járhat a fejében a magyar–szlovák viszony jövőjét illetően. Annak alapján, ahogy Fico első kormányfői mandátuma éveiben kezelte a kétoldalú viszonyt, sok jót nem remélhetünk tőle. Elemzők fel-felemlegetik ezzel kapcsolatban Fico és Orbán hasonló habitusát is, és vonzalmukat a populizmus, a konfrontációk élezése, valamint a nacionalista érzelmek szítása iránt. Nehezen hihető, hogy ne folyamodnának majd ezekhez az eszközökhöz, ha érdekük úgy kívánja – mondjuk, a gazdasági helyzet romlása esetén.
Márpedig ez sem Szlovákiában, sem nálunk nem zárható ki.
Az viszont már ma is biztonsággal megállapítható, hogy Orbánék a szlovákiai magyar választóktól kapott újabb „nemzetpolitikai sallerből” ismét csak nem látszanak tanulni. Az Orbán-kabinet – ahogy Semjén Zsolt fogalmazott – „nem adja fel az etnikai alapú magyar politika támogatását”.
Pedig ezzel az elmúlt évtizedben nem sok babér termett a Fidesz számára a szomszédos országokban. Legközvetlenebb hatása inkább az ottani magyar közösségek megosztásában, pártjaik széttöredezésében, a különféle Fidesz-szatelitek megszerveződésében mutatható ki.
E megosztó politikát már első kormánya éveiben is gyakorolta Orbán Viktor. Először az RMDSZ-t próbálta a Fidesz járszalagjára állítani – sikertelenül. Sem Tőkés László, sem Szász Jenő nem volt képes valódi ellensúlyt létrehozni a Markó Béla vezette pártcentrummal szemben. A második Orbán-kormány idején az anyaországi nyomás érzékelhetően erősödik a határon túli magyar szervezetekre, főleg Romániában és Szlovákiában. Ennek alapvető eszköze természetesen a pénz, amely még átláthatatlanabb formában jut el Orbán határon túli kegyenceihez, a Fidesz megbízható klienseihez.
E pénzeket Szlovákiában az MKP a választási eredmények tanúsága szerint feleslegesen szórta szét. Az MKP két év alatt már másodszor nem tudta átugrani a parlamenti küszöböt. S ami majdnem ilyen fájdalmas lehet Berényi Józsefék számára: Bugár Béláék a magyar közmédiából rájuk ömlő szennyáradat és az MKP költséges gáncsoskodása ellenére megint vették az akadályt. Más szóval: a szlovákiai magyarság a magyar–szlovák megbékélést és együttműködést hirdető Híd mellett tette le a garast és elutasította a konfrontatív MKP megoldási javaslatait. Elképesztő, hogy az Orbán-kormány ezek után sem tekinti „magyarnak” a Hidat és ebben az sem zavarja, hogy a szlovákiai magyarság nagyobbik fele szavazatával utasította el e vélekedést.
Valami hasonló készül Romániában is. Orbánékat tudniillik nem elégítette ki, hogy az ottani magyarság legnagyobb formátumú politikusa, Markó Béla Orbán érkezésére udvariasan félreállt, hogy személye ne zavarja az RMDSZ és a Fidesz viszonyát. Orbánnak viszont ennél több kell: maga az RMDSZ, vagy ha ez nem megy, akkor az ottani magyar párt tönkretétele. Minthogy az előbbi verzió láthatóan nem működik, megkezdődött a második opció végrehajtása: a Tőkés László által (romániai magyar források szerint jórészt anyaországi pénzekből) gründolt új párt helyzetbe hozása. A püspök pár napja bejelentette, hogy kilép az RMDSZ-ből, arról viszont hallani sem akar, hogy távozása miatt netán az RMDSZ listáján szerzett strasbourgi mandátumáról is le kellene mondania. Lehet, hogy a püspök szerveződő pártja nem ér el majd különösebb sikereket a következő választásokon – az viszont bekövetkezhet, hogy Tőkés elvesz majd annyi szavazatot az RMDSZ-től, hogy az ne kerülhessen be a bukaresti parlamentbe. Meglehet, Orbánék már ennyivel is elégedettek lennének.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
