Ismét tüntettünk a sajtó szabadságáért. Az első adatok szerint legalább 30 ezren.
Vissza sem tudok emlékezni, mikor sétálgattam utoljára a Duna-parton. Szerencsére az idő megállt Budapest ezen mosolygós, madárcsicsergős felén, hiszen a perec épp oly sós, mint hátulgombolós koromban, az édességes standon még mindig a medvecukor a legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb étek, és ugyanazokból a kék és zöld hűtőládákból mérik a sört, mint régen, napernyő alól, hát persze.
A nagy sétát a Kossuth tér irányából kezdem, talán a nosztalgia kerget arra, hiszen a múltkor ott volt. Vajon mi lehet most a Parlament előtt? Hát sor. Méghozzá igazi kacskaringós-girbegurba, száz anakonda hosszát megszégyenítő sor, mely honatyáink munkahelyét, egyben nemzetünk ereklyéit megtekinteni kívánó lelkes nyugdíjasokból, gyermekeiket megregulázni alig képes szülőkből és turistákból tevődik össze. Mindennek kellős közepén fifikás, a piaci rést rendkívül szemfülesen lefedő limonádés stand, jobbról hallani is lehet: „Mindjárt, a szörpig még bírd ki!” Nem csoda, hogy kitikkadnak a népek, tűz a nap, meg kell hát küzdeni a hideg italért, hát még a Parlamentért!
Tovább haladok, hogy le ne késsem a tüntetést, hiszen azért jöttem, szó sem lehet andalgásról. Pedig a sétálóutca andalgókkal van tele, gyerekkel, kutyával, biciklivel lassúzik a tömeg, tényleg itt a tavasz, senki sem siet sehová. Nagy nehezen elvergődök az Erzsébet hídig, hát jöhettem volna korábban is, már csak a hátsó sorokban van hely. (Csak nehogy leejtsek egy gombostűt, soha többé nem lenne meg.) Végigvágok a tömegen, sokkal több, mint legutóbb. A sor vége nagyjából a Jégbüfét jelenti, ott már lehet levegőt is kapni a fagyi mellé. Tényleg többen vannak, vagyunk. Rengetegen. Mielőtt gondolkodni kezdenék az okokon, jön is a megoldás, tiszta gyermeki hang csendül, „sokkal jobb, mint a múltkori, akkor nagyon hideg volt!” „Igen, mert nem gomboltad be eléggé a kabátot” – jön a szigorú anyai riposzt, bár erre most semmi szükség nincs, hiszen rekken a hőség, főleg így, ekkora tumultusban. Kicsit szűkös a hely, a Klotild-paloták szinte rádőlnek az útra. A legmagasabb pontról végigtekintve csupa-csupa fejet látok, beteríti a Szabad sajtó útját a sajtószabadságért tüntetők szőnyege. Elől, rettentő kicsiben színpad, kivetítővel. Pontosan kiírja, mikor ki beszél. Hiába, így megy ez, fejlődik a tüntetés, sehol a kezdeti esetlenségből fakadó báj, igaz, még messze vagyunk a vérprofi rendezvényektől, de itt nem ez a lényeg.
Ha köz- nem is, de legalább kézszereplője én is lehettem a nagy eseménynek, körömlakkos, jegygyűrűs, cigarettás jobbomat fiatal fotósok tartották megörökítésre érdemesnek egy gyönyörű Krasnagorsk-3-al, legalább kedélyesen elcsevegtünk a filmfelvevőgépek evolúciójáról. Ezen kívül is lehet beszélgetni, mindenkinek van egy szava, cinkos kacsintása a mellette állók felé, jól kijöttünk, most megmutatjuk, ezt lehetett látni az arcokon.
A program jól koreografált, épp elegendő mennyiségű zene követ kellően velős, nem túlburjánzó, mégis hatásos beszédeket. Kissé ironikus, hogy sokan épp itt ismerkednek meg a slam poetry fogalmával. „Hát ez meg mi?” „Olyan improvizálós, versenyszerű dolog, azt mondod, ami az eszedbe jut.” Csak nehogy baj legyen belőle, ezekben a zavaros időkben.
A legjobban Kulkának örülök, hiteles, méltóságteljes személye garanciája a pátosztól mentes, igaz szónak. Műsorvezető társa Csákányi Eszter, őt is szeretem, ketten együtt pedig vidámságot is tudtak csempészni az amúgy inkább komoly gyülekezet arcára. Persze nem kell busongásra gondolni, ismét jó hangulatban telik az idő, lassan olyan, mintha osztálytalálkozóra járnék. Ismeretlen ismerősök tűnnek fel, láttam őket már az előző eseményeken is, és sok a tényleges ismerős, akikkel le lehet állni egy kis trécselésre, főleg, ha megy a zene. A beszédek súlypontja talán kissé elmozdult, bár továbbra is a sajtó szabadsága, illetve annak megléte a tét, ám újabb aggodalmak, az alkotmánytervezet anomáliái, és a gyöngyöspatai események által kiváltott felháborodás rányomja bélyegét néhány előadó szövegére, Lángh Júlia remegő hangon kérdezi: „miféle rend az, ahol a rendőrség tétlenül nézi a romákat fenyegető, magukat polgárőrnek valló fegyveres milicistákat?” Idősebb tüntetők arcán Mona Lisa titkát megszégyenítő félmosoly jelenik meg arra az utalásra, mely a 300 forintos vizitdíj elleni népszavazást citálja elő, példaként jelen kormányunk következetlenségeire. Ettől még igaz a bőgés, hisz most senki sem kíváncsi a véleményünkre, bezzeg akkor… Szeles András egyetemista diákos hévvel kiáltja a mikrofonba: „Senki ne merje megkérdőjelezni a médiatörvény bírálóinak hazafiságát!” A szeles beszéd éles ellenpontja Adam Michnik lengyel történész (tolmáccsal tagolt) monológja, mely kishíján álomba kergeti a korábban még rohangáló lurkókat, közelmúltunk (pontosabban Orbán Viktor beszédeinek régmúltja) azonban megelevenedik egy kis időre. Azok, akik akkoriban hallgatták, most bólogatnak, „tényleg ezt mondta, mégse lett semmi”. Ez a konklúzió, kicsit talán lehetett volna szaporább, a hátul állók egy ideje sunyin szállingóznak az Astoria felé. Holnap munka van, haza is kell érni.
Menyhárt Jenő – Szabadíts meg a gonosztól. A végére hagytam, pedig nem ott volt, és a legfontosabb volt – fájdalmas, gyönyörű, tömör és sokat mondó dal, ami ismét aktuális, de ennek talán a legkevésbé sem szabad örülnünk. Anyám még nálam is jobban tudná elmondani, mit jelen ez a szám, és mit az Európa Kiadó az eggyel előttem lévő generációnak, nem hittem volna, hogy egyszer megélem/megéljük, hogy ennyire időszerű lesz megint. Ne legyen, nem szabad annak lennie, ez volt az egész délután üzenete. Sokan mondták, sokféleképp, sokaknak. Jól mondta a Jenő is: „Ez még nem a halál/Ez még nem a halál”, ha ennyi ember áll ki a sajtó szabadsága mellett, annak kell, hogy legyen ereje.
Budapest, 2011. 03. 15.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
