Fürdőbérlet száz évre. - Mély víz, csak úszóknak! A táblát nem csak a mély vizek mellé illene kitenni – az egész uszodaiparra is ráférne. A fürdők világa ugyanis valódi úszni tudást kíván, miközben csak kevesen rendelkeznek „vízijártasságival”… Kovacsics Imre egyike azoknak, akiknek van ilyesmije.
– Honnan jött a fürdőmániája? Egy életre szóló elhatározás volt, amikor a Baywatchban megpillantotta Pamela Anderson bikinifelsőjéből kitüremkedő lélegzetállító berendezéseit?
– Kétségkívül ez is segített, de még inkább az, hogy közép- és főiskolás koromban rengeteget sportoltam. Elsősorban a rövidtávfutásban arattam babérokat, és szereztem számos sportsérülést. Így aztán megismertem a sportrehabilitációt, és bejáratos lettem a fürdők világába. Megtetszett, idővel azt gondoltam: ezt tán én is tudnám csinálni. Alapítottam egy betéti társaságot, amely masszőrképzéssel foglalkozott. Olyannyira beleástuk magunkat a témába, hogy megszületett a masszőrképzés tankönyve, valamint a sportmasszőrképzés teljes tananyaga; volt, hogy egyszerre 17 megyében indítottunk képzést.
– Hát akkor hallgatjuk, tanár úr…
– Tanár soha nem akartam lenni, bár megkísértett az oktatás. Korábban meghívtak a Kodolányira előadást tartani a végzősöknek, mostanában pedig a Szent István Egyetemen vagyok címzetes egyetemi docens, ahol fürdőigazgatókat képzünk: elméletet és gyakorlatot tanítok.
– Mi leszel, ha nagy leszel? Fürdőigazgató – nem is rossz válasz… De mi szükség van az ilyesfajta képzésre? A fürdőigazgatók nem tudnak úszni?
– Alig. Az alapvető baj, hogy a fürdőkben nem zajlott le a rendszerváltás. Ugye, valamikor voltak a strandok, májustól augusztusig üzemeltek, és általában a vízművekhez tartoztak. A vezetők műszaki szakemberek lettek, mindegy volt nekik a vendéglétszám, a színvonal és a komfort, ők csakis a tolózárral foglalkoztak. Jött a Széchenyi-terv, csakhogy a megújult fürdőket ugyanaz az önkormányzat tulajdonolta, s ugyanaz a strandos ember ült a főnöki székben. Nem akarok senkit sem bántani, de lássuk be, a politika mindent jobban tud, s a virágkötő meg a vasutas foglalkozású képviselő dönt a városi fürdőről is… Így aztán mindenki belenyugodott abba, hogy évi 100-150 millió bukást eleve be kell tervezni a költségvetésbe, mert hát a fürdő már csak ilyen természetű.
– És nem?
– Nem. Bár az igaz, hogy tragikus hibák soráról is szól a hazai fürdőtörténet. Magyarország a világ öt, gyógyvízben leggazdagabb országának egyike – Japán, Izland, Olaszország és Franciaország mellett –, mintegy ezer gyógyvízlelőhely található nálunk. Ez a mi kincsünk, nem a vas meg az acél… Ámde több esetben már a fürdő helyszínének kiválasztásánál is tévedtek, volt, hogy a szomszéd város fejlesztése keltett irigységet és szült fürdőt. Voltak olyan „fürdővárosok”, amelyek a semmiből születtek, ahol nemcsak az alapvető infrastrukturális háttér, hanem esetenként még a szálláshelyek is hiányoznak. Számos létesítményt víziszonyban szenvedő építészek terveztek. Aztán persze erre a területre is lesújtottak a devizahitelek: több városban az önkormányzatok egyenesen belerokkantak az eredetileg kitörési pontként megcélzott vállalkozásba. És a korrupció! Kapaszkodjon meg: anno a budapesti fürdőknél nem volt ritka, hogy 100 évre(!) szóló vagy éppen 10, sőt 20 ezer alkalomra(!) érvényes bérleteket kaptak a csókosok. Ráadásul az is nyílt titok, hogy ezeket a szuperbelépőket sok esetben rögtön a fürdőbejáratnál, jó áron értékesítették…
– Mindenütt ekkora a baj?
– Azt azért nem mondanám. Az elmúlt tíz évben nagyjából százmilliárdot öntöttek az épülő, felújított medencékbe. Az országban közel 500 fürdő van, igaz, ebbe beleszámítják a szezononként csak néhány hétig nyitva tartó tiszai strandokat is. A jelentősebbek száma úgy 150-re tehető, ebből 100 hozza a forgalom 90 százalékát. Ami évi 50 milliárd forintot jelent, 25 millió vendéget – 30 százalékuk külföldi, a többi magyar –, és közel 10 ezer munkavállalót.
– Térjünk vissza Pamela Andersonhoz, pontosabban a fürdőmániájához. Melyik volt az első fürdője, amit igazgatott?
– A történet Győrben kezdődött: 2003-ban pályázatot írtak ki a helyi fürdő üzemeltetésére. A városatyák ugyanis megijedtek: mindenhonnan azt hallották, hogy egy városi fürdő csakis veszteséges lehet. Ennek köszönhetően egyetlen társaság, az általam létrehozott Rába Quelle Kft. nyújtott be érvényes pályázatot, hosszas egyeztetés után meg is kötöttük a szerződést 25 évre.
– Mennyire?
– Szerintem nem érdemes egy-két évre bérelni, illetve bérbe adni egy ilyen létesítményt, hiszen az a lényeg, hogy a tulajdonos és a bérlő is hosszú távon tudjon gondolkodni. Nem vagyunk tulajdonosok, mégis sajátunkként kezeljük a fürdőt, amire eddig ráköltöttünk vagy 300 milliót. Ezért aztán 11 év és több millió vendég után most is úgy néz ki, mintha vadonatúj lenne. Természetesen voltak gyermekbetegségek, de mondhatom, a tanulást rendkívül meggyorsítja, ha a zsebedre megy a játék… A második év után nyereséges lett a fürdő, s azóta is évente több tízmilliót hoz.
– Hány fürdőben áztathatta magát?
– Lássuk csak. Győr után következett Agárd – a „birodalom”, vagyis a Spa Hungary Holding Zrt. jelenlegi székhelye –, amit 175 milliós veszteséggel vettünk át, s az első év végére az önkormányzatnak egy forintjába sem került, a következő évben pedig már kifizettünk 120 millió hitelt, és még nyereséget is termeltünk. Aztán jött Székesfehérvár: egy százesztendős, de harminc éve elhagyatott műemlék fürdő újjávarázsolását bízták ránk, majd Tatabánya, Gyula, később Gyomaendrőd, Makó, Nyíregyháza, Kaposvár, Hévíz Gyógyfürdő.
– Ha jól számolom, ez tíz.
– Volt… Mostanra kettőt megtartottam: ezek Győr és Agárd. Néhány helyen szakértőként, projektmenedzserként dolgozom – például Miskolctapolcán, ahol ötmilliárdból épül egy gyönyörű fürdő –, de nem tudok mindenütt éjjel-nappal ott lenni.
– Mi a titok? Miért van az, hogy abból a vízből, amelybe sokan súlyos százmilliókkal befürdenek, Kovacsics és csapata aranyat mos?
– Nincs titok, csak hozzáértő tulajdonosi szemlélet és gyakorlat. Például nem tartunk minden fürdőnkben egy sereg igazgatót, élvezzük a közös beszerzés árelőnyét, figyelünk a létszámra, az elfolyó vízre, a villanykörtékre, a tervezésre, a működésre, beszüntettük az ingyenjegyeket, s közben világszínvonalat teremtettünk. Jó éve írtam egy tanulmányt, ami – bár tudom, ez lassan szitokszónak számít – egy nemzeti fürdővállalat létrehozásáról szól. A lényege: ha az általunk bevezetett gyakorlat működött fél tucat fürdőben, miért ne működhetne akár százban is?
– És mi a válasz?
– Még nem érkezett…
– Meddig vár?
– Még négy évet biztosan. Mert akkor, vagyis 2018-ban „nyugdíjba” megyek. Onnantól már csak azzal szeretnék foglalkozni, ami eddig kimaradt. Ezek sorában az első a család, de szerepel a tervek közt egy toscanai kisváros, Cortona is, ahol házat fogok venni. Addig pedig kijutok a 2016-os riói olimpiára. Na jó, legkésőbb a 2020-asra.
– Nem tudtam, hogy a fürdőüzemeltetés is olimpiai szám lett…
– Golfozóként indulok. Már három éve ütöm a labdát, eddig még csak edzővel játszottam, ami azt jelenti, hogy minden egyes ütésemet látta, bírálta, és ha kellett, javította egy szakember. Aki szerint benne vagyok Magyarországon az első 10-15-ben. Mindez kiderül az év végén, ugyanis akkortól részt veszek néhány nemzetközi versenyen. 2016- ban még csak 45 éves leszek, ez szerintem ideális kor a golf olimpiai bajnokának. Nem gondolja?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
