9 óra 7 perc – minősített rémálom: elkésni egy órásmesterrel készítendő interjúról. Azzal, aki a világ egyik legpontosabb óráját készíti. Becsei Áron egyike a világ 20 legjobb órásának. 35 éves, Budán él egy családi házban, amelynek alagsorában készülnek a csodák. Ő 15 éve foglalkozik órákkal, de már a nagyapja is ezt a szakmát választotta. Első saját tervezésű és kivitelezésű óráját (egy miniatűr dupla ingás asztali időmérőt) 2003-ban „hozta össze”.

Amikor 2009-ben a Svájci Független Órakészítők Akadémiája a tagjai közé választotta, már megszületett saját márkája, a Bexei, és elkészítette (mintegy másfél éves munkával) első karóráját, a Primust – ezt a 2008-as Baselworld kiállításon mutatta be. Ebben az órában már ott lapult Áron saját találmánya, a három tengelyen mozgó, drágakőcsapágyas tourbillon. Ez a szerkezet tette igazán egyedivé az órásmester munkáját: amikor a terveket bemutatta a svájci akadémistáknak, azt mondták neki: ha meg is tudja csinálni, akkor egyike lehet a világ 20 legjobb órásának. És megcsinálta.

Hogy mi is ez pontosan? Egy olyan szerkezet, amely háromdimenziós mozgásának köszönhetően jelentősen javítja a karórák pontosságát. Míg egy kiváló minőségű svájci óra naponta 15 másodpercet késik, addig Áron ketyegői egy nap legfeljebb 5 másodpercet tévednek. Ennél kisebbre már nem nagyon lehet szorítani az eltérést. A szerkezetet elképesztően nehéz elkészíteni – a méretei miatt: 133 alkatrészből áll, tömege pedig alig 1,5 gramm. Abban az évben, amikor Áron előállt találmányával, rajta kívül még körülbelül két órás tudott hasonlót készíteni a világon – számuk az elmúlt években sem nőtt jelentősen.

Abban, hogy egy ilyen szerkezetet meg tudjon tervezni, gépészmérnöki végzettsége sokat segített. Áron ugyanis így „működik”. „Ha valami olyannal találkozom, amit nem tudok megcsinálni, akkor megyek és megtanulom, hogyan kell” – mondja. Mindenhez ért, órái minden egyes alkatrészét, sőt legtöbbször az alkatrész elkészítéséhez szükséges eszközt is ő maga gyártja le. Hogy ez mekkora munka, arra csak akkor döbbenünk rá, amikor a munkaasztala fölé hajolva egy apró dobozból csipesszel kiemel valamit, amit szabad szemmel jóformán szinte nem is látni. Mivel annyira belelendül a magyarázatba, hogy elfelejti, hogy nem vagyunk szakmabeliek, ezért gyorsan el is mondja, hogy mit mutat, és mennyire fontos része ez az órának. Mi viszont még a szemünket erőltetjük, hogy egyáltalán lássuk, miről is beszél. Ekkor üt szöget a fejünkbe a gondolat: mi történik, ha innen, erről az asztalról leesik valami? „Előfordul. Ilyenkor megáll az élet, senki sem mozdulhat, amíg át nem fésülöm a padlót. Aztán van, hogy nem találom meg, ami elgurult. Ilyenkor kezdhetem elölről az egészet, és persze amikor befejezem, akkor az elveszett darab is nyomban előkerül” – nevet Áron.

Nem csoda, hogy egy-egy óra akár egy egész éven át is készülhet. A vevők személyesen mesélik el, hogy mit szeretnének, Áron terveket készít, a végleges formát pedig közösen dolgozzák ki. Bár az elsődleges szempont mindig a megrendelő kielégítése, szinte mindig elfogadják a mester javaslatait egy bizonyos elképzeléssel kapcsolatban, csak hogy a végeredmény tökéletes legyen. Ami nyilván elvárás is, hiszen ezek a szerkezetek alaphangon 40 ezer euróba kerülnek, de a határ lehet akár a csillagos ég is.

Hogy szembe jön-e az utcán egy általa készített karóra? Ahhoz bizony jó helyen kell sétálni: a világon összesen talán 10, vagy még annál is kevesebb (ezt Áron nem árulja el) darab van „forgalomban”, főként gyűjtők tulajdonában, s leginkább Nyugat-Európából, illetve a távol-keleti országokból érkeztek hozzá vevők. Becsöngetni az utcáról nem igazán lehet, jelenleg ugyanis annyi munkája van Áronnak, hogy számításai szerint legközelebb 2016-ra tud majd új megrendelést felvenni. Addig viszont szó sincs pihenésről, most ugyanis éppen „sorozatgyártásban” van: egyszerre három órát készít. De csak egy bizonyos pontig tudja együtt végezni a munkafolyamatokat, hiszen minden óra egyedi igényeknek megfelelően néz majd ki, más-más funkciókkal rendelkezik.

A legszimpatikusabb a vállalkozásban kétségkívül az emberi lépték. Az, hogy a családi ház alagsorában egy teljesen hétköznapi mesterember műhelye bújik meg, a legmodernebb gépek mellett a családi örökség részeként már évtizedek óta használt eszközök is mindennapi használatban vannak.

Ha nem tudnánk, hogy hol vagyunk, akár egy békebeli órásműhelybe is képzelhetnénk magunkat, ám abban a pillanatban, hogy felnézünk a falra, és meglátjuk az elkészült műremekek képét, a lenyűgöző órák kifinomult szépségét, kétségtelen, hogy ennél sokkal többről van szó. „Műalkotásokként tekintek minden egyes darabra, amit készítek” – mondja a mester, mi pedig, elnézve, mennyi munka van ezekben az órákban, és milyen elképesztő teljesítmény létrehozni őket, igazat is adunk neki. De ahogy a cipész is a saját cipőjét talpalja meg utoljára, úgy Áronnak sincs még saját készítésű órája. És ha jól értjük, most még egy ideig nem is lesz – mert bármennyire is ironikus, ha valamiből sosincs elég az órásmesternek, az éppen az idő.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!