Szakállnövesztés zászlófelhúzáshoz

Hűvös, ködös-párás nap köszöntött 1867. október 18-án Novoarhangelszk városára, ám a fátyolon áttörő napsugarak mégis megpróbáltak némi derűt belopni a kolónia 700, máskülönben lehangolt lakójának szívébe. A derűre ugyan nem, de a reményre igenis szüksége volt a Csendes-óceán észak-amerikai csücskén trónoló Baranov-szigeti településen élőknek.

Már hajnalban élénk sürgés-forgás vette kezdetét: nagy napra virradtak, az orosz vadászok és szőrmekereskedők tekintetüket a kastélydombra vetették, miközben áruikat, csomagjaikat hatalmas szánokra pakolták. Nemsokára indulnak a hajókhoz, de még – biztos, ami biztos – megnézik az átadási ceremóniát: hogyan lesz szeretve gyűlölt jeges orosz földjükből az Egyesült Államok tulajdona. Hiába jelzik majd cirill betűs feliratok a sírokon elhunyt családtagjaik nevét, azt már nemigen fogja tudni leolvasni senki, a város neve is megváltozik: Sitka lesz belőle, aminek jelentése csak az egykori ősbirtokosok, a tlingit indiánok nyelvét ismerők számára lesz felfejthető: akik a szigeten kívülről jöttek.

Az indiánok emelte, majd az itt állomásozó orosz haderő által használatba vett erődítmény, a Baranov-kastély udvarán már felsorakoztak az Orosz–Amerikai Társaság képviselői, az ortodox püspök és iskolájának tanulói, a Szent Mihály-székesegyház személyzete, a haditengerészek és katonák, no és persze néhány mindenre elszánt amerikai újságíró. Aztán Alekszej Pescsurov orosz fregattkapitány megadta a jelet, és megkezdődött a parádé. Tényleg szívszorító volt, amit csak fokozott az ágyúk sortüzétől kísért zászlólevonás – majd az amerikai lobogó felfutása a rúdon. Ezzel a gesztussal nem csak az 1799-ben létrehozott Orosz–Amerikai Társaság szűnt meg, de az oroszok észak-amerikai álmai is szertefoszlottak.

Az 1,7 millió km2-es (jobbára) jégmező hivatalos átadási ünnepségén persze az adásvételi szerződés megalkotói nem voltak jelen.

Sem az amerikai elnök, Andrew Johnson megbízásából eljáró William H. Seward külügyminiszter, sem a II. Sándor orosz cárt képviselő washingtoni nagykövet, Eduard von Stoeckl – ők már márciusban aláírásukkal és kézfogásukkal megpecsételték Alaszka további sorsát – 2 cent/hektár áron kelt el az Amerikai Egyesült Államokkal nem határos terület.

A 7,2 millió dollár értékű arany végül 1868. július 14-én került az oroszok zsebébe, ám Stoeckl bárónak ehhez nem kevés ügyességre, rábeszélőkészségre és persze kenőpénzzel kellett rendelkeznie, hogy az amerikai kongresszus takarékosabb tagjait meggyőzze: nem kell feltétlenül pénzkidobásként tekinteniük az ügyletre, még ha jobbára „Johnson jegesmedvekertjének”, „Seward őrültségének” vagy „Seward jégszekrényének” titulálják is az új gyarmatot. Sitkán aztán a pár, végsőkig kitartó orosz családon kívül az 1897-es klondike-i aranyláz idejéig az amerikai felügyeletet mindösszesen egy vámtisztviselő gyakorolta.


Miért éppen Alaszka?

„Európa csendőre”, minden oroszok cárja, az 1848–49-es magyar forradalom leverője, I. Miklós nehéz terhet hagyott utódjára.

A fekete-tengeri szorosok megszerzésére tett hadi kísérleteit sem a britek, sem a franciák, sem a törökök nem nézhették jó szemmel és ölbe tett kézzel, így a Havasalföldet és Moldvát elfoglaló oroszok ellen előbb a Krímben, majd a Kaukázusban sorakoztak föl 1953-ban. A szárdokkal és Európa különféle nemzeteinek önkénteseivel kiegészült haderejük az orosz hadiflotta támaszpontja, Szevasztopol elfoglalásával – hatalmas emberveszteségek árán – jórészt eldöntötte a háború kimenetelét.

Ezt azonban I. Miklós már nem érte meg, 1855 februárjában elhunyt, a szeptember eleji ostrom végén fiának, II. Sándornak kellett levonnia a tanulságokat. Az 1856- ban megkötött párizsi béke értelmében jó időre le kellett mondania a krími háború mondvacsinált okáról, a törökországi keresztények védelméről, de a fekete-tengeri hadiflottájáról nemkülönben – ugyanakkor ennek a háborúnak köszönhette létrejöttét Románia, az orosz és török hatalmak közti ütközőállamként.

Bármennyire is megzúzta a cári birodalom büdzséjét a háború, az amerikaiak 1859-es vételi ajánlatát, miszerint megvásárolnák Alaszkát, elutasították. A ’60-as évek eleji belső, autonómiát követelő lázadások lengyel, litván, fehérorosz és ukrán területeken, valamint a jobbágyfelszabadításokat követő jóvátételi összegekre felvett hitelek azonban tovább növelték a kincstári hiányt, így az Ivan Ivanovics néven is ismert, dán születésű hadihajó kapitánya, Vitus Bering által 1741-ben felfedezett észak-amerikai terület végül mégiscsak gazdát cserélt.

Ebben persze szerepet játszott az óceáni partvidéken éppen csak a lábát megvető orosz kolónia védelmének fenntarthatatlansága egy esetlegesen Kanada felől meginduló brit vagy amerikai invázió esetén; az őslakosok egyre bátrabb támadásai a rozmárcsontokkal és prémekkel seftelő telepesek ellen; az egykori földhídként az emberiség elterjedését szolgáló, már vízlepte Bering-szoroson áthajózott prémszállítmányok csekély anyagi jövedelmezősége (korabeli korrupció okán), főleg az alapító Alexander Andrejevics Baranov 1818-as visszavonulását követően; valamint az európai hadszíntérről kiebrudalt cári birodalom keletázsiai terjeszkedésének financiális alapjainak előteremtése.

A jövőből okoskodók szerint ez volt minden idők leginkább áron alul kötött üzlete.


Az évszázad üzlete

Művelésre alkalmatlan terület, a távolság miatt aligha kiaknázható ásványkincsek, hó, jég, rozmárok, jegesmedvék – miért akarta már az 1840-es évektől mégis magának az Egyesült Államok Alaszkát? Nos, a legkézenfekvőbb válasz a kanadai brit jelenlét, a – szinte már keleti – nyugati terület megszerzésével nemcsak határhelyzetbe kerültek az amerikaiak az oroszokkal, de harapófogóba szorították Brit-Columbiát is.

Ezen túl Seward, aki a „nagy föld” jelentésű aleut szót is kiválasztotta a terület elnevezésére, az egész északi földterületet, beleértve Kanadát is az Egyesült Államok részeként szerette volna tudni.

Történt ez annak ellenére, hogy az amerikai politikusok egy része ódzkodott tartományi státuszba venni a senki földjét, nehogy állampolgári jogokhoz juttassa az ott lakókat – az oroszoktól és a belső-alaszkai részekről egyedül információkkal rendelkező őslakosoktól pedig egyenesen megtagadták azt. Ezért aztán a medvefóka prémjével kereskedő Alaszkai Kereskedelmi Társaság ügyintézői vitték a napi ügyeket, néha-néha bukkant csak fel pár kalandor, misszionárius vagy elvetemült turista. Egészen a századvégi aranylázig, amikor is egy időre benépesült a hó birodalma, majd a 20. században a kőolajlelő helyek felfedezésével elkezdett pénzt is termelni. Ma az alaszkai alkotmány része, hogy a nyersanyag-kitermelés 25 százalékát egy, a jövő generációi számára félretett alapba fektetik, az állam lakosai pedig osztalékot kapnak, legyenek felnőttek vagy gyerekek – egy négytagú család esetén ez évi 4000-6000 dollárt jelent.

Ők valószínűleg imába foglalják Seward nevét és nem félnek az összegen újabb és újabb jégszekrényeket venni.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!