Szent, szentebb, legszentebb

Középkori, Amerika felfedezése előtt készült térképeken gyakran rajzolták Jeruzsálemet a világ közepére. Nem alaptalanul, hiszen a város kultúrák metszéspontján állt Egyiptom és Perzsia, Róma és Bizánc, Európa, Afrika és Ázsia között. Birtoklása ma már jobbára jelképes, de a szimbólumok veszélyes dolgok: mindig vannak, akik ölni is készek értük. A mai palesztinok ősei, a filiszteusok és a héber törzsek, amennyire a régészeti kutatásokból megállapítható, nagyjából egy időben érkeztek erre a tájra Krisztus előtt 1200 évvel – nem mintha nagy jelentősége volna, hogy melyikük volt ott korábban.

A két nép harcairól beszámol a Biblia, és mint látható, az ősi konfliktust három évezred sem tudta megoldani. Ezért is szkeptikusak sokan az izraeli–palesztin békefolyamat esélyeit illetően: ha eddig nem sikerült, miért pont most sikerülne?

Jeruzsálem keleti felét, benne az Óvárost fél évszázaddal ezelőtt, az 1967-es hatnapos háborúban szállta meg (saját értelmezése szerint: foglalta vissza) Izrael.

A terület annektálását a nemzetközi jog nem ismeri el, Jordánia lemondott róla a majdani független palesztin állam javára, amely nem létezik, de Jeruzsálemet örök és oszthatatlan fővárosának tekinti. Izrael építkezésekkel és betelepítésekkel igyekszik megváltoztatni a város etnikai arányait, hogy – dacolva az ENSZ határozataival – hosszú távon biztosítsa jeruzsálemi fennhatóságát. A palesztinok gyakran követnek el merényleteket izraeli civilek ellen, és a csütörtökön meghirdetett újabb intifáda (felkelés) csak tovább ront a helyzeten. A Templomhegy és a rajta álló két mecset felügyeletét egy iszlám vallási intézmény látja el az izraeli hatóságok helyett – Netanjahu miniszterelnök most azt mondta, hogy ez nem változik, de ez az ígéret a legkevésbé sem csillapítja a muzulmán világ dühét.



A zsidóknak Jeruzsálem Dávid városa, a legendás uralkodóé, aki királyságban egyesítette a héber törzseket, miután legyőzte (a természetesen filiszteus) Góliátot. Fia, Salamon építtette az Első Templomot. A Második Templomot sok száz évvel később a rómaiak pusztították el, amikor leverték a meghódítottak lázadását. Ha lett volna már okostelefon abban az időben, a légiósok alighanem szelfiken örökítik meg, ahogy kifosztják a templomot, így csak a hadvezér Titus római diadalívén maradt fenn kép a kincsek elhurcolásáról.

A leégett épületegyüttesből csupán az egyik, a nyugati tartófal maradt állva: ez a híres Siratófal. A diaszpóra zsidósága kétezer év óta ismételgeti köszöntésként Széder-estéken, hogy „Jövőre Jeruzsálemben!”.

Egyes ultraortodox irányzatok elutasítják a szent város fölötti világi uralmat, vagyis a modern Izrael államot, mert szerintük a választott népet a majdan eljövendő Messiásnak kell visszavezetnie Jeruzsálembe. A szélsőséges vallásos pártoknak hagyományosan nagy befolyásuk van az izraeli kormánypolitikára.


A kereszténység Jézus kereszthalálával és feltámadásával köti össze Jeruzsálemet, ezért tekinti szentnek. Az óváros szűk sikátorain át kanyarog a Via Dolorosa, „a fájdalmak útja”, ahol a hagyomány szerint a halálra ítélt Názáreti a keresztjét vitte.

A temetés feltételezett helyszínén templomot emeltek a bizánci uralom alatt, a Szent Sír-bazilikát. A középkori keresztes hadjáratok idején, korabeli leírások szerint, a lovagok térdig gázoltak a hitetlenek kiontott vérében, csak hogy a Latin Királyság uralkodói büszkén viselhessék „a Szent Sír védelmezője” címet. Megjegyzendő, hogy a keresztények sem tudtak megegyezni, kié a bazilika, mígnem a 19. században a várost ellenőrző ottománok felosztották a felügyelet jogát a római katolikusok, koptok, örmények, görögök, szírek és etiópok között. Még 2008-ban is megesett, hogy papok ököllel estek egymásnak, hogy eldöntsenek egy területi vitát a székesegyház udvarán, a döbbent turisták szeme láttára.


Az iszlám nagyon hamar, néhány évvel Mohamed halála után ért el a városba, amelyet arabul al-Kudsznak neveznek. Ma már meghökkentően hangzik, de Omár kalifa és utódai több mint három évszázadon át türelmes uralkodók voltak, a zsidók és keresztények háborítatlanul gyakorolhatták vallásukat Jeruzsálemben, persze csak ha lerótták a rájuk kivetett különadót. Ebben az időben épült a Templomhegyen (arabul Haram as- Saríf) a két mecset, a város jelképének számító, lélegzetelállító szépségű Szikladóm és al-Aksza.

Pedig a vallásalapító próféta fizikai valójában nem, csak álmában járt erre; ez volt a Koránban leírt híres „éjszakai utazása”.

A Sziklamecset arra a kőtömbre épült, ahonnan „a mennyekbe emelkedett”, ezért Mekka és Medina után az iszlám harmadik legszentebb helye. (Történetesen ugyanezen a sziklán emelték szentélyeiket a zsidók is, csak ők azt a helyet tisztelték benne, ahol Ábrahám kész volt föláldozni Izsákot.) 2000-ben Ariel Saron templomhegyi sétája váltott ki palesztin felkelést, a zavargások pedig a miniszterelnöki székbe segítették a nyugalmazott tábornokot. 

- - - -

A zsidók és palesztinok közötti modern kori viszály magvát a britek vetették el az első világháború idején.
Támogatásukért cserébe mindkét félnek azt ígérték, hogy országot alapíthatnak a török birodalom összeomlása után. Nem tartották meg az ígéretüket, a gyarmatbirodalom mandátumterületként magához csatolta Palesztinát. A 19. század közepén megindult a zsidó bevándorlás, és Hitler hatalomra jutása (1933) után még több európai menekült akart Palesztinába jutni. Csakhogy a britek nem nézték jó szemmel a migránsokat, legtöbbjüket be sem engedték, sokuk ehelyett haláltáborokban veszett oda. A britek kivonulása után kikiáltották Izrael Államot, amelyet már létrejötte pillanatában (1948) megtámadtak szomszédjai. A múlt század második felének izraeli–arab háborúi mérgesedő sebeket hagytak mindkét oldalon.


667 
alkalommal említi a Biblia
Jeruzsálemet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!