Sztárok világsztárja: Nyári Károly

Az ifjú szerkesztő asszony velem szemben ül, így tudom, hogy szereti a Bëlga nevezetű rapelő bandát. Mit szereti – hallgatja! Például ilyesmit: vedd le a kabátod, / ha unod a barátod, / a bikini felsőt / meg én csatolom le, / pattan a gombod, / a kezemen a combod, / pár perc és okéj a kéj… És mindeközben egyszer csak ártatlan szemekkel rám néz: csinálj egy interjút Nyári Károllyal! Na, most, Nyári Károly csak kicsit van távolabb a Bëlgától, mint az Északi-sark a délitől. Ki érti ezt?

– A napokban hallgattam egy rádióműsort, ami arról szólt, hogy bajban van a vendéglátós zenész szakma; hogy negyven éve folyamatos a leépülés; hogy kilenc éve, az akkori gazdasági miniszter, Kóka János törölte azt a rendeletet, miszerint szállodában, vendéglőben csak az játszhat, akinek van működési engedélye.

– Pedig addig ez egy elismert szakma volt. Évtizedet kellett tanulni ahhoz, hogy valaki akár egy másodosztályú presszóban leülhessen zongorázni. Ma vizsgázni sem kell, bárki mehet a színpadra.

– Azért nagyot nézne a közönség, ha ön helyett például én ülnék a zongorához…

– A technika csodákra képes… Ma már olyanok is pódiumra állnak, akik nemhogy nem ismerik a kottát, de semmilyen zenei képzettséggel nem rendelkeznek.

– Sajnálatos módon kimaradtam abból a bizonyos „hőskorból”, de a témában jártas ismerőseim, például Halmi Gábor, az egykori pesti éjszaka tán legjobb ismerője, egy ízben összeszámolta: a Margit hídtól a Petőfi hídig 64 olyan zenés szórakozóhely működött, ahol legalább egy zongorista játszott. Csak a Béke Szállóban öt helyen szólt zene, két helyen olyanok léptek fel, mint Medveczky Ilona, vagy Klapka György, aki akkoriban még emelőtáncos volt. A Váci utcában hat zenés presszó volt, s a zongoránál olyanok ültek, mint Turán László, Vécsey Ernő vagy Cziffra György…

– Ami azt illeti, a hőskorban még nem is éltem, vagyis inkább csak az utóbbi negyven évről beszélhetünk, ami, ahogy említette, leginkább a szakma leépülésének négy évtizede volt. Eltűntek a bárok, a presszók, s velük együtt a nagy sztárok is.

– Ha szabad, még egy mondat Halmitól – aki ma már az égi kupolában konferálja a műsorokat. Németh Lehelről mesélte, hogy mekkora sztár volt! Talán csak Honthy Hannához lehetett hasonlítani. Honthynak a lovakat fogták ki a kocsijából, Németh Lehelnek az autóját emelték fel a rajongók, úgy vitték…

– Aki, ha jól tudom, nagyjából akkor disszidált, amikor én születtem… Nekem már nem kellett disszidálni, egy rövid itthoni zenélés után Hollandiába mentem három hónapos szerződéssel, amiből aztán tizennégy év lett.

– Kezdjük az elején: mikor látott először zongorát Nyári Karcsika?

– Győrben, a nagymamámnál, hároméves lehettem. Ezután némi családi tusakodás következett: édesapám ugyanis zenész volt, mégpedig hegedűs, és úgy gondolta, én is folytatom az apai hagyományt. El is mentünk egy hangszerboltba, és vett egy gyerekhegedűt. Aztán, amikor hazaértünk, rádöbbent, hogy ez volt az ő első hegedűje, ami a háborúban eltűnt. És most megtalálta! De engem ez sem hatott meg, nem úgy a zongora, nagyinál.

– Mit lépett a papa?

– Később beadta a derekát, és beíratott a győri zeneiskolába. Tizenhárom évesen megnyertem az országos zongoraversenyt, azt hiszem, akkor hitte el, hogy lehet élet a hegedűn kívül is… De azért mégis csak sikerült fordítania a sorsomon. Már 15 éves voltam, a pesti Bartók Béla Szakközépiskola büszke zongoranövendéke, a klasszikus zene megszállottja, amikor is apám a kezembe nyomott egy Oscar Peterson-lemezt. Nem kellett volna… Vagy talán nagyon is? Peterson a világ legjobb jazz-zongoristája. Hamarosan jöttek a többiek is: Herbie Hancock az improvizációival, Chick Corea a bebop zenéjével, és egyre közelebb került hozzám a jazz. A konzervatórium jazz-zongora tanszakára felvételiztem, és a nagyszerű Gonda János növendéke lettem.

– A klasszikus interjú szabályai szerint itt most következnie kell egy de-nek…

– Legyen: a híres Torma Rudolf szerződést kapott Kanadába, és engem kért meg, hogy helyettesítsem a Miniatűr bárban. A konzervatórium elvégzése után erre a felkérésre igent mondtam.

– A Miniatűrben? Manyikával? Akkor mi fél szavakból is értjük egymást… Sokat látott hely volt az. A politikai-kulturális élet korabeli hírességei fordultak meg a félhomályos menedékben. Gondolom, az sem volt mindegy, mit kell játszani, ha a miniszter elvtárs a szőke titkárnőjével jön, s mit, ha azzal a szemrevaló barnával…

– Rudi precíz ember volt, nemcsak a több ezer dalának kottáit, de az egyéb hasznos tudnivalókat is átadta…

– Később mégis elment Hollandiába.

– Szerződést kaptam. Már az első hét után az ottani tévében szerepeltem, nemsokára pedig tagja lettem az Amszterdamtól harminc kilométerre lévő hilversumi rádió zenekarának. Az itt töltött 14 év alatt találkozhattam, sőt együtt játszhattam, énekelhettem a legnagyobb világsztárokkal: Elton Johntól Frank Sinatráig; Whitney Houstonnal, Gloria Estefannal, Pavarottival. Sinatrától megkaptam a mikrofonját is, ami szokatlan gesztus, ugyanis egy énekesnek a mikrofon a hangszere, nemigen adja másnak, s nem is használja a másét. Díszvendég volt egy amszterdami kaszinónyitón, ahol is én kísértem a talán leghíresebb dalát, a My wayt. A végén odaadta a mikrofonját, és azt mondta: hozzon szerencsét…

– És hozott?

– Úgy tűnik… Nagyon jó volt Hollandiában, ahol magától a királynőtől kaptam meg a holland állampolgárságot a családommal együtt, de 1997-ben úgy döntöttünk, hogy hazajövünk.

– A többes szám alatt kiket értsünk?

– A nejemet és a két lányomat: Editet és Alizt. Miután hazajöttem, az akkor nemrég nyílt Kempinski Hotel piano bárjának zongoristája lettem, ahol ugyancsak nagyszerű emberekkel találkoztam. Amikor Magyarországon forgatott Michael Jackson, és az emberei meghallották a játékomat, én voltam a legjobban meglepve, amikor másnap felvitték a zongorámat az elnöki lakosztályba, és játszhattam minden idők legnagyobb popikonjának. Michael Jackson nagyon közvetlen volt, búcsúzóul a kedvenc számát kérte, Nat King Cole-tól a Smile-t. És tényleg ez volt a kedvence, a temetésén is ez a dal szólt…

– Lehet önt zavarba hozni dalkéréssel? Hány számot tud?

– Valószínűleg több ezret…

– Tudnék olyat kérni, amit nem tud?

– Erre ne fogadjon.

– Seress Rezső leghíresebb dala, az öngyilkosok himnusza, a Szomorú vasárnap, menne?

– Sztenderd száma a műsoraimnak.

– Állítólag Seress csak egy-két ujjal tudott zongorázni, mégis világhírű lett…

– Mindent el lehet játszani egy ujjal. Meg kicsit komplikáltabban. Mondjuk tízzel…

– Azt viszont fogadom, hogy a Szomorú vasárnap valamennyi parafrázisát kettőnk közül én tudom. Kívánja, hogy elénekeljem?

– Hallgatom…

– Kérem. Az egyes, eredeti verzió: Szomorú vasárnap száz fehér virággal / Vártalak kedvesem templomi imával… A kettes: Szomorú vasárnap ugrott a Dunába / Rozensmicc Teri a krepdesin ruhában… S végül a hármas, az alpári népek humora: Szomorú vasárnap jött meg a folyásom…

– Remélem, nincs négyes…

– Nincs.

- Hány zongorája van?

– Három…

– Három?!

– Három, ami utazó… Tudja, az énekes a mikrofonját, én a zongorámat viszem a fellépésekre. A további zongorák otthon vannak… De folytatva a sort, a piano bárban vendégeskedett Paul McCartney, Al di Meola, Sting és Robbie Williams is. Utóbbi három napon át ült a zongorám mellett. Aztán ennek is vége lett, egyre nagyobb színpadok következtek, elindult a szólistakarrierem.

– Készülve önből, tudom, hogy az ország számos hangversenytermében szimfonikus vagy big band zenekari kísérettel játszik jazzsztenderdeket, a legnagyobb slágereket, és saját közkedvelt dalait, nagy sikerrel. Ebben a műfajban az ország legismertebb zongoristája, évi 250 fellépéssel. Hogy bírja a terhelést? Sportol?

– Egyszer, gyerekkoromban elmentem szánkózni. Amikor hazaértem, édesapám éktelenül leszidott. Mi lesz, ha leesel, és mondjuk, kificamítod a vállad? Soha többé nem tudsz majd zongorázni – kiabálta. Így hát a sport kimaradt az életemből…

– Telt házas koncertjei közül a leghíresebb az immár hagyományosnak számító karácsonyi, amit idén éppen lapunk megjelenése napján rendeztek a Corinthia Hotel Báltermében. (Szolgálati közlemény: a jegyek már régen elfogytak…) Ezzel együtt az elmúlt évben a két lánya, Edit és Aliz szereplése vitte el a címlapokat. Most akkor a világhírű zongoraművésszel vagy már inkább a Nyári lányok édesapjával beszélgetek…?

– Döntse el. Nekem mindenesetre a legnagyobb boldogság hallgatni lányaim lemezét, a zenéjüket, vagy velük együtt fellépni. S hamarosan csatlakozik a most 15 éves fiam, Karcsika is, aki természetesen zongorázni tanul a Weiner Leó konzervatóriumban. Nemsokára ő is színpadra lép.

*

Én meg arra várok, hogy a szerkesztő asszony, Nyári Károlyt hallgatva, egyszer csak ártatlan szemekkel rám nézzen: csinálj egy interjút a Bëlgával…

---------------------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!