A hazai holokausztkutatás élvonalát egyszerűen meg sem kérdezték a Sorsok Háza koncepciójáról, ezért jogosak a kiállítással kapcsolatos aggályok – mondja Csősz László történész, a Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, a téma egyik szakértője, aki szerint félő, hogy a Terror Háza 2.0 épült a Józsefvárosban.

 

– A Sorsok Házával kapcsolatos vitákban nemegyszer felmerült, hogy a többi között azért van szükség rá, mert kell egy hely, amely végre méltó központja lehetne a magyarországi holokausztkutatásnak. Azt is hallhattuk, hogy a hazai történettudomány több szempontból is „megosztott” a Soá és a magyar felelősség kérdésében. Ezek szerint most, hogy végül megnyílik az intézmény, a szakma akár elégedett is lehetne. 

– A magyar holokausztkutatás valóban nincs irigylésre méltó helyzetben. Nem létezik egyetlen központi kutatóintézet, akadémiai kutatócsoport vagy tanszék, amelynek profilja a holokauszt volna. Nincsen ilyen tematikájú hazai szakfolyóirat sem. Jellemző, hogy a kérdéssel foglalkozó szakemberek jelentős része külföldön él, dolgozik vagy jórészt ott publikál, mert az itthoni infrastruktúra gyenge és széttagolt. Ugyanakkor nálunk sok, kisebb kutatóműhely van, amelyek egyéb témák mellett ezzel is foglalkoznak. Ilyen a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, az Országos Levéltár, a CEU, az ELTE és egy-két vidéki egyetem. Ezekben az intézményekben viszont valódi, értékelhető munka folyik, komoly eredményekkel. 

– Nem volt igény egy valódi hazai kutatóközpontra, vagy más van a háttérben? 

– Szomorú, de még a legszűkebb tudós eliten belül is olyan mély személyi és szakmai konfliktusok feszülnek, amelyek nehezítik, hogy a legtudósabb fők akár egy asztalhoz leüljenek, nemhogy egy intézményben dolgozzanak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azok az emberek, akik a magyar holokausztkutatás élvonalához tartoznak, tehát szakmailag értékelhető teljesítményt tudnak felmutatni itthon vagy nemzetközi szinten, ne értenének egyet olyan alapkérdésekben, mint a magyar állam felelőssége a holokausztban, a Horthy-rendszer megítélése, vagy mondjuk az áldozatok száma. Az sem kérdés, hogy a zsidóüldözés Magyarországon nem 1944. március 19-én, a németek bevonulásával kezdődött, hanem sokkal hamarabb. 

– Az is idetartozik, hogy a ’20-as években elfogadott numerus clausus is része ennek az egész rendszernek, ellentétben azzal, amit néhány történész, köztük Gerő András állít?

– A Horthy-rendszer alapkarakterének nyilvánvalóan része volt az antiszemitizmus. A náci befolyás és a német megszállás a modern tömeggyilkosság szükséges, de nem elégséges előfeltétele volt: a másik kulcsfontosságú tényező a 19. századi gyökerekkel bíró erőteljes magyar antiszemita hagyomány, amelynek egyik következménye, egyben mérföldköve volt a numerus clausus. Természetesen ezzel nem állítom azt, hogy a diszkriminatív politikának minden esetben egyenes következménye volna a népirtás. 

– Kívülről úgy tűnik, és erre példa a Sorsok Háza projekt is, hogy a holokauszttal foglalkozó magyar kutatók mintha a hatalomhoz való viszonyuk vagy éppenséggel pártállásuk alapján állítanának ezt vagy azt a kiállításról. 

– Nincsen bal- vagy jobboldali szaktudomány, csak szaktudomány van, objektíven mérhető kritériumokkal. Publikációk, akadémiai elismerések, nemzetközi elfogadottság. 

– Ön tagja volt annak a nemzetközi szakértői csoportnak, amely a projekt elején véleményezhette a Sorsok Háza koncepcióját, és amelynek munkájára a későbbiekben már nem tartottak igényt. Történettudományi szempontból melyek a tervezett kiállítás legaggályosabb pontjai? 

– A Sorsok Házába tervezett kiállítás részleteiről kevés konkrétum tudható, és a rendelkezésre álló információk sem naprakészek. Ami biztos: a gyermekáldozatok középpontba állításával teret adhatunk olyan rosszindulatú értelmezéseknek, amelyek szerint az ártatlan gyermekek elleni bűnök minőségileg mások, mint a felnőttek ellen elkövetett gaztettek, akik ezen logika szerint legalább részben bűnösök lehettek, tehát üldözésük akár jogos is lehetett. Az pedig, hogy a kiállítás elsősorban az érzésekre próbál hatni, elfedheti a magyarázat kötelezettségét. Hogy a látogatók megismerhessék az okokat, a holokauszthoz vezető utat. A kiállítás másik központi eleme az embermentők tevékenysége. Természetesen fontos megemlékeznünk az emberség és hősiesség példáiról, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a magyar társadalom domináns attitűdje a holokauszt idején a közöny volt, sokan opportunista magatartást tanúsítottak, és csak egy maroknyi kisebbség próbált meg valamit tenni az üldözöttekért. Kimarad az igazság egyik fele: például a közönség hajlamos lehet a keresztény egyházak egyes vezetőinek és tagjainak embermentő tevékenységéből azt a következtetést levonni, hogy az egyházak általában segítették a zsidóságot, miközben számos képviselőjük nagy szerepet játszott a zsidógyűlölet gerjesztésében, a zsidótörvények megszavazásában. Az eddig ismert koncepcióból kimaradt a magyar állam és a magyar társadalom felelőssége. Az árnyalt magyarázatok helyett végletekig leegyszerűsített képet kapunk, ahol a gonosz német nácik és néhány őket támogató elvetemült nyilas (akik itt a „nemzet alibijének” szerepét töltik be) állnak szemben a hősies gyermekmentőkkel. Mindent összevetve jó okunk van feltételezni, hogy Józsefvárosban a Terror Háza „2.0 verzióját” fogják elkészíteni.

– Úgy beszélünk a Sorsok Házáról, mintha ez volna az egyetlen hely Magyarországon, ahol bemutatják a holokauszt tragédiáját. Miközben évek óta működik a Páva utcában a Holokauszt Emlékközpont, amely hasonló funkciót tölt be. Mi akkor a probléma? Lenne egy emocionális és egy komoly, tudományos igényű holokausztkiállítás… 

– Az lenne a szerencsés, ha ez a két szempont egyszerre érvényesülhetne, hiszen itt nincsen ellentmondás. A Páva utcai kiállítással kapcsolatban többször hallottam azt az érvet, hogy (objektivitásra törekvő, higgadt narratívája miatt) úgymond „tankönyvszagú”, túlzottan intellektuális volna, és nem ad átélhető, érzelmi pluszt a látogatónak. Ez azonban nem igaz, gondoljunk csak a birkenaui rámpa vizualizált bemutatására az Auschwitz-album képein keresztül, amely a kiállítás egyik központi eleme. Úgy tudom, a Sorsok Háza utolsó termét szánják a reflexióknak, ahol az addig látottakat történeti kontextusba helyezik. Álláspontunk szerint ez önmagában kevés: a kiállításnak folyamatában kellene megadnia ezt a lehetőséget, nem is beszélve arról, hogy az oktatási szempontokat bele kell építeni a kiállítás koncepciójába és narratívájába.

Ami a Holokauszt Emlékközpont funkcióit illeti, annak idején alapítói nem döntötték el világosan, hogy kutatóközpontot, közgyűjteményt, kiállítási teret, oktatási központot vagy emlékhelyet akarnak-e létrehozni. Fennmaradt a hely szakrális funkciója is. Komoly intellektuális erőfeszítések ellenére az intézmény korántsem tudott maradéktalanul megfelelni valamennyi funkciónak, és az a helyzet mindmáig fennáll.

– Vagyis bizonyos szempontból joggal mondhatják a mostani döntéshozók, hogy egy évek óta húzódó vita végére tesznek pontot, amikor megnyitják a Sorsok Házát. Sőt, akár még jót is tesznek a szakmával, hiszen végre lehet egy hely, amely méltó központja lesz a hazai holokausztkutatásnak. 

– Hangsúlyozom, hogy a koncepció három évvel ezelőtti változatát láttam, és nem tudom, hogy kik és hogyan alakították azóta. Amit akkor láttunk, az hazai és külföldi szakértők egybehangzó véleménye szerint rendkívül alacsony színvonalú, szemlátomást sebtében összedobott anyag volt. A téma mérvadó szakértői közül akkor senki sem vett részt a koncepció kialakításában, és arról sincs tudomásom, hogy a kollégák közül azóta bárkit megkerestek volna együttműködési ajánlattal. Vagyis a Sorsok Háza mögött álló szakmai stáb – mostani tudásom szerint – aligha jelentene előrelépést a hazai holokausztkutatás számára.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!