Tízezren a sajtószabadságért

Negyed hatkor a Kossuth téren nincs túl nagy tömeg, inkább csak a középen felállított színpad, az időponthoz képest szokatlanul nagy létszámú, csoportokban álldogáló nyugdíjasok és a pereces stand mutatja, hogy valami készülődik. Aztán egyszer csak a metróból és a környező utcákból áradni kezdenek az emberek, háromnegyedre már a járda szélére szorulunk. Néhány perccel a kezdés előtt az esemény leginkább fesztiválhangulatot idéz, a fiatalok cirkulálnak, az idősebbek álldogálnak. Senki sem taszigál senkit, csak a hátsó traktusból csendülnek izgatott szavak („Nem fogunk hallani semmit! Hallod, Anyukám?” „Akkor menj előbbre!”), ritmusos zene szól. Végül mi is beékelődünk egy micisapkás, a mai ÉS-t szorongató bácsi és egy gyerekét a hátára kötöző fiatal pár közé. Vidámság és jó hangulat uralkodik, nem valószínű, hogy bárki fel akarná szedni a kettes villamos alól a síneket. Aztán Bakács Tibor belecsap a lecsóba, „de jó, hogy itt vagytok, sziasztok!” Egy egység jobb, mint a kétharmad, ne legyünk zombik, álljunk ki az igazunkért. Nem ragozza túl, inkább átadja a szót Fölkel Róbertnek, a tüntetés szervezőjének, aki megköszöni a civileknek, hogy eljöttek, majd megtapsoltatja a bécsi, prágai és pécsi tüntetőket, akik szintén a magyar médiatörvény ellen tiltakoztak. Feje fölött leng az Uniós zászló, de a Parlament ablakai sötétek. Hallassuk a hangunkat, mert látják ugyan, hogy itt vagyunk, de jobb lenne, ha hallanák is, mondjátok mind, hogy „Itt vagyunk!” És szuperek is vagyunk – mondja Fölkel, majd Bakács felkonferálja az este első fellépőjét. Busa Pista, aki jól megmondja a magunkét. Ezen a ponton azért érzékelhető némi generációs szakadék, a micisapkás bácsi kérdőn pislog körbe, az előttünk álló néniken sem uralkodik el a táncolhatnék („Marikám, te érted, hogy mit mond?”), odébb viszont a fiatalság kurjongat és ugrál. Három szám, személyes élmények alapján, majd kifogy a zenei alap, vége a dalnak. Ekkor lép a színpadra Gryllus Dorka személyében a minden forradalomhoz szükséges Gyönyörű Nő, akinek szájából az igazság tiszta hangja tör elő, igaz, kissé bizonytalanul. A Kiáltvány felolvasása után az impozáns méretű papírra vetett szöveg felszögelődik a színpad hátuljára, nem hiába, az igazán fontos dolgokat ki/ le kell szögezni, hogy mindenki olvashassa, akár lassan, akár gyorsan, kinek mire van igénye a befogadáshoz. Ismét Bakács lép a színpadra, az este legfontosabb momentuma következik. Ha fontos számunkra a sajtószabadság, ne habozzunk, tiltakozzunk. Hallassuk a hangunkat, írjunk levelet. És diktálja a címet. „Orbán Viktor, kukac. Ne röhögjél, tényleg! Mondom akkor: orbánviktor-kukac-orbánviktor-pont-hu, végülis magyarok vagyunk, nem?” A lényeg, hogy minél többen küldjük, hátha összeomlik a szervere. Az internetes generáció destruktív tiltakozási formája ez, nemhiába, változnak az idők. Ezután a rózsás forradalmi szekció lép színpadra, Bródy János személyében, nagy taps fogadja. „Negyven éve is be voltam rekedve, most is be vagyok.” Látjátok, nem változik semmi, akkor is volt nép, akkor is volt sajtó, akkor is volt elnyomó hatalom. Igen, így igaz, bólogat a tömeg. „Negyven éve is berekesztettek” – kuncogás hallatszik mindenfelől, és felcsendül a „Ha én rózsa volnék” című, jelenleg ismét fájdalmasan aktuális dal, könnynek gyűlnek a szemekbe. Majd pedig, az „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa” kezdetű, örökbecsű darab következik, ez is nagyon aktuális, mert inkább a szeretet hatalmáról kellene beszélni, csak ezt néhányan elfelejtették, és inkább a hatalom szeretete látszik rajtuk. De mi ezt nem hagyjuk, ezért vagyunk itt, megmutatjuk nekik. A könnyek közé mosoly is vegyül, Bródy helyenként elvéti a szöveget, nem gond, mi emlékszünk rá, a generációs szakadék ezen a ponton végleg eltűnik. Végül ismét Bakács penderül a színpadra, most kapta a hírt, tízezren vagyunk, on-line is vagy ötezren követték az eseményt. „Nem semmi, ügyesek vagytok! Béke és szeretet, most pedig mutassuk meg, hogy mi tudunk rendesen tüntetni, rendesen viselkedni. Köszi, hogy itt voltatok, hamarosan újra találkozunk. És most kulturált sorokban irány a metró!”

Nagy tanulságokat nem érdemes levonni az eseményből, tízezer civil, tízezer értelmes, hétköznapi ember gyűlt össze, hogy megmutassa, képes kiállni az igazáért. Hogy nem szabad, nem lehet átlépni egy határt. Hogy bebizonyítsák maguknak, a kormánynak és a minket jelenleg értetlenül figyelő külföldnek, hogy joguk van azt olvasni, hallgatni és nézni, amit akarnak. Hogy a szólás- és sajtószabadság evidencia, megkérdőjelezhetetlen szükséglet. Mindezt indulatok, agresszió nélkül. Biciklivel, kutyával, gyerekkel. Pereccel és termoszból mért teával. Méltósággal.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!