Tévedés azt hinni, hogy Grúzia kizárólag az ételekről szól – mert a borról is.
- Az a jó a semmi közepében, hogy lehet harmincezres technofesztivált organizálni.
- Mélázó tehenek és cserfes rendőrök uralják az utakat, és ez „mégsem úgy Kelet”
Találkoztak már a grúz Sétáló Jánossal? Ugyanazzal a dinamikával masírozik a borosüvegeken, mint „Johnnie Walker” a viszkispalackokon.
Az érdemi különbség annyi, hogy amíg az angol kolléga sétabotra markol és keletre tart, addig a grúz borember, Tolibashi tőre markolatán nyugtatja a kezét és nyugatra menetel. Még nem érkezett meg (vagy a Nyugat késik, noha Grúzia erősen a NATO felé orientálódna, csak nem könnyű az orosz szomszéddal), ám a köztereken már jelen van egy kis Nyugat – az utakon például echte amerikai rendőrautók villognak tucatszámra. Az intézkedés viszont még keleti – egyébként hál’ istennek.
A grúz közeg ugyanis komótosan cirkál fel-alá tekert ablakkal, és hangosbeszélőn kommandírozza a sofőröket. „Hé, hé, hé! Ne menjél be a boltba, parkolj arrébb, mert itt zavarod a többi autóst!” – dörren rá például egy sportkocsi gazdájára.
Arról persze lehet vitatkozni, hogy a paternális hangnem komilfó vagy sem, de cserébe nem büntetnek a rendőrök, illetve kézi vezérléssel seperc alatt oldanak meg durva közlekedési helyzeteket. Amiből jócskán akad. A vidéket járó sofőr legnagyobb kihívása a tehén. A jószág természetes intelligenciájánál fogva felismerte, hogy az aszfaltcsík közlekedésre való, így halad is rajta. Közben szemlélődik, lehetőleg éles kanyarban.
Mozdulni csak dudaszóra – néha a sokadikra – kegyeskedik. Igaz, a tehén így is megértőbb, mint a bivaly, amit gyakorlatilag le kell tolni az útról, szerencsére utóbbiból jóval kevesebb grasszál az utakon. A legszolgálatkészebb jószág a disznó, az készséggel oldalaz félre, ha jármű közelít. Ám a baromkerülgetés rögvest értelmet nyer, amint az ember ebédhez telepszik.
Hús az élet
Ugyanis a mászkálás a kvázi ridegtartás következménye. Másrészt az állatok húsa ízletesebb, rostosabb, tisztább. Márpedig a grúz konyhában – szemben a nyugat-európaival – nem vergődött (majdnem) egyeduralomra a csirke. Sülve ugyan szerénykedik az asztalon (saláták között), de amikor igazán nekilódul a grúz ebéd, akkor marhát vagy bárányt adnak föl, s persze saslikot – leginkább sertésből. Ami egy porhanyós csoda, gyakorlatilag húsból és vérből, szinte fűszermentesen.
A saslik annyira népszerű, hogy mindenhol előfordul, még a „junkos büfé” oldalában is ősöreg öntöttvas alkalmatosságon sistereg nyársakon. Tegyük hozzá, aki a kioszkokban és a helyi kisvendéglőkben kerít bőséges ebédet, az fillérekből kijön, körülbelül 10 lariból (a grúziai valuta 130-140 forintot kóstál). És mielőtt valaki azt hiszi, Grúzia csak az ételről szól, hát nem. Mert a borról is.
Borbölcső
A „hegy leve” a nemzeti öntudat fontos része. Mintegy 7 ezer éve annak, hogy itt nem csak gyümölcsként fogyasztják a szőlőt – a helyiek szeretnek maguknak azzal hízelegni, hogy e földön találták ki a borkészítést. Ami mára húzóágazattá nőtte ki magát.
Mivel Grúzia kis ország, áraiban nem versenyezhet a bornagyhatalmakkal, példának okáért Chilében, Dél-Afrikában vagy Ausztráliában több tízezer hektáros ültetvények terpeszkednek, itt meg legfeljebb tucatokban számolják hektárjaikat a gazdák.
Azaz egyedül különleges nedűikkel tűnhetnek ki: a fehérek üde szőlősek – ám akadnak rendkívül intenzív fehér nedűk is, hiszen egyik-másik szőlőfajtát novemberben-decemberben szüretelik (mint nálunk a jégbort). A vörösek gyümölcsösen testesek, mélyek, izmos ízűek, mégsem rántják le a nyelvet a torokba, a harmadik pohár után sem – ahogyan Európa egyik legkedveltebb fajtája, a cabernet teszi. Az igazi különbség azonban az, hogy a grúz borok testesebbek és édesebbek, ugyanis az eredeti grúz technológia más, mint az európai: itt a magot és a héjat is megbecsülik, és együtt érlelik a „szőlőlével”.
Pátosz és szenvedély
De tény, Grúzia nemcsak a gasztronómiáról szól, noha szerves része a családi életnek és a gazdaságnak egyaránt, hiszen erre lehet idegenforgalmat építeni. Azon kívül csak olajipar van (pontosabban finomítás, mert a fekete arany az azeriektől jön) és mediterrán mezőgazdaság. Az ország összességében olyan, mint a grúz zene: kicsit komor, kicsit pátoszos, és nagyon szenvedélyes. Apró (és nagy) ortodox templomok ikonjai vigyázzák szigorúan a turistákat (és pacsiznak feketébe öltözött sáska öregasszonyokkal), bizánci időkben épített erődök őrzik a csomópontokat, és nem csinálnak „pénztermelő plázst” a Fekete- tenger partjából, nyújtózhat az érintetlen-kövesen is.
Napról bújva
Első ránézésre hatalmas alapterületű házak terpeszkednek a grúz falvakban, de a látszat csalóka, a lakások jóval kisebb placcra szorulnak be. Ugyanis kiadós teraszok és erkélyek övezik őket, melyek gyakorta a ház két-három oldalán is végigfutnak. A „túlélést” biztosítják ebben a trópusi hőségben, hiszen a família épp oda telepszik, ahol nem perzsel a nap. (Az emeletes házakban ráadásul két generáció él.)
Kis grúz névhatározó
Grúziában a neved mondja meg, hogy ki vagy. Keleten a „…svili” tarol – ami annyit tesz, valakinek a fia. (Így Sztálinról – alias Dzsugasvili – vagy az országot egy light polgárháború után pacifikáló Szakasvili elnökről rögvest tudni lehetett, melyik régióban született.) Nyugaton az idze dívik. Azt jelöli, ki honnan ered, általában településnévhez toldják. (Eduard Sevardnadze elnök sem titkolhatta, hol laktak ősei.) Az …ia befejezés viszont nem „földrajzi lokalizációról” árulkodik. Ezzel a két betűvel a család vagyoni helyzetét, illetve képzettségét ismerték el. (Vagyis Zviad Gamszahurdia elnök művelt, gazdag família fia.)
Grúziában is szigetelnek
Ha azt mondom, Sziget, egy magyar a hajógyárira gondol. Ha azt mondom, Sziget, egy orosznak az anakliai tengerpart rémlik fel. A Kaukázusban, az utolsó grúz falu háta mögött életre hívtak tavaly egy fesztivált – Georgian Electronic Music (GEM) Festival –, amelyen manapság már naponta 20-25 ezer ember esik technotranszba.
A Fekete-tenger környékén nincsen hasonló feszt. Versenytárs nélkül pedig könnyebb terebélyesedni, ráadásul a kormány is fantáziát lát a rendezvényben: a happening 6 millió laris (840 millió forintos) idei költségvetésének majdnem harmadát az állam állta. Pedig errefelé már önmagában is csáberő, hogy a bulit tenger nyaldossa, így bárki szabadon fürdőzhet. Akinek pedig nem elég domesztikált a „Csornoje More”, az egy vízi vidámparkban csapathatja, ahol ugyan kevesebb a hullám, de van zenei színpad.
A szigetre egy mintegy 900 méter hosszú gyaloghídon lehet bekocogni, a közepén lézershow-ágyú lövi fényeit, úgyhogy szivárványban gyalogolhat a nagyérdemű. Az árak beleférnek egy szűkebb költségvetésbe: egy menő spanyol sör 700 forint, 840 forintot kóstál egy jäger, de a banzáj nem véletlenül dúl a vodka hazájának szomszédságában: egy „feles vizecske” megvan 420 forintból. Könnyedén mámorosodhat a nagyérdemű.
A transzot pedig a legnagyobb nevek biztosítják – a 2016-os partit például Paul Kalkbrenner nyitotta meg, a jelenlegi techo-DJ-k „totemje”. „Eddig akkor került be Grúzia a hírekbe, ha földrengés volt vagy polgárháború, most meg sorban állnak a tévéstábok, hogy hol az a fesztivál” – nevet Giorgi Szigua, a feszt alapító atyja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!