Törékeny életek

Csak akkor írhatsz rólam, ha nem beszélsz mellé – így fogad Jónás Bálint, a magyarországi üvegfúvó szakma egyik legismertebb alakja a parádi kertkapuban. Közben megfogja hosszú láncon tartott kutyája grabancát, biztos, ami biztos. A négy kutya, Bálint remete életének kelléke átkozottul hamis. Tudja is mindenki, hogy az öt éve egyedül élő emberhez nincs bejárás, beszökdösés, nem lehet fosztogatni a több tízmillió forint értékben felhalmozott üvegcsodákat. Különben is, puskás emberként tartják számon, így itt nincs betörés, sem rendőrségi cirkusz – igaz, a látogatók és a vásárlók is elmaradoztak az évek során.

Azt mondja, ne a rózsaszín mázat írjam róla, mert csak mindenféle tévések ájuldoznak munkáitól, hanem azt, ami az igazság: hat éve be sem gyújtotta a kemencét. Nincs pénze energiára. Az üvegszakma ugyanis költséges. Ha fával tüzelne, hogy elérje az 1200 Celsius-fokos olvadási hőmérsékletet, már elégette volna a Mátrát. Manapság gázzal vagy elektromos energiával állítják elő az üzemi hőmérsékletet, de erre meg a csökkenő kereslet miatt nincs keret. Az üveg festéséhez szükséges tizenkét százalékos aranyfesték decije pedig már akkor százötvenezer forint volt, amikor még gyártotta lenyűgöző színű és formájú üvegtárgyait. Vagyis a folyamatos gyártás puszta álom, a nemzeti kormány munkaalapú társadalomról alkotott fikciója pedig vakhír a Mátra csöndes zugában.

Pedig Jónás Bálint egész életében végig dolgozott, értékteremtő munkái a legkülönbözőbb helyeken és országokban nyerték el a műkedvelők tetszését. Nem ritkán álmodja, hogy áll a kemence mellett és formázza az olvadó üveget.

– Ezt írd meg: pesszimista voltam és ma is az vagyok. A kommunista időkben is helyezkednem kellett volna, hogy jobban menjenek a dolgaim, és most is tartani kéne a számat. De én utálom az összes helyezkedő, korrupt rendszert. Mert hiába osztja a kormány az észt, hogy így a kisvállalkozások, meg úgy a magyar, s ha valaki dolgozni akar, az meg is él, mert ez szemenszedett hazugság. Annyit dolgoztam életem során, mint egy igahúzó barom. Tizennégy évesen már a salgótarjáni üveggyárban tanultam, a kezem majd’ leégett, olyan meleg volt a szerszám, amit tartanom kellett. Hadd égjen, mondtam magamban, nem számít. Szerettem csinálni. Érdekelt a szakmám. A tanulótársam egyik szemét egy csepp forró, gyorsan szilárduló üveg kivágta. Ilyen szakma ez! A szakma tanulásával az óvintézkedések is belénk ivódtak. Izzadtunk, szakadt rólunk a víz, szívtuk a mérgező ezüstgőzt, eozint, de szerettük az üvegfúvást. És most itt vagyok, még a hatvanat sem töltöttem be, és annyi pénzem sincs, hogy a kemencémet fűtsem.

Keserű szavak dőlnek Jónás Bálintból, és nem titkolja, nem szereti a világot. Pedig a világ elismeri Jónás Bálintot. Oklevelei és kitüntetései tanúskodnak erről. A Magyar Kézműves Remek-díján – amit aláírt az iparkamara, a kézműipari, továbbá turisztikai kollégium, meg egyéb, költségvetésből élő szervezet elnöke – például az áll, hogy magas színvonalú, hagyományt és művészi kivitelezést ötvöző kézműipari munkái egyedülállóak.

Jónás Bálint ennek ellenére nem hatódik meg magától. Legfeljebb mondja a magáét, hogy a kormány a csókosait béleli ki pénzzel, hozzá meg a múltkor idejött valami gittegyleti vezető, és felajánlott neki húszmillió forintot. Kérdezte, hogy aztán vissza is kell azt fizetni, nemde? Csavaros okfejtés következett a vállalkozásfejlesztési „ingyenhitelről”, és a végén kiderült, hogy negyvenmillióra jönne ki a vége, mire kitelne a törlesztés. Jónás Bálintnak más elképzelése van a fejésről. Inkább a kecskéit eteti, és hizlalja a mangalicákat – ebből valahogyan még megél. A humorát azonban még a jövő-menő-ígérgető kormányok sem veszik el, s bármennyire távol került is a világtól, még önmagán is képes nevetni.

– Azt mondtad, szerzel nekem menyecskét. Jöhet, de csak olyan, aki látástól vakulásig, hajnaltól napestig dolgozik mellettem. Aztán néha rám is mosolyog kicsit – kacsint a mester, miközben csodálatos vázáit forgatom óvatosan. Egyik még az Iparművészeti Főiskola két éve elhunyt tanárának, a Munkácsy Mihály-díjas üvegtervező iparművész,  Horváth Márton könyvében is látható. A Lázulások című kötetben Bálint rézkék alabástromüveg szenteltvíztartója impozáns helyet foglal el. Finom érzés a kecses munkát kézbe venni, óvatosan fény felé tartani, mert a kézműves üveg igényes munkát és igényes szemet kíván. Jónás Bálint tárgyai – nem túlzás – szerte a világon, Kanadától Japánig megtalálhatók. Kézügyességét apai nagyapjától örökölte. Dehogy akart üvegműves lenni! A hetvenes években autószerelőnek vagy vízvezeték-szerelőnek tanult, aki menő akart lenni.

Ő az utóbbira vágyott mindenáron.

A véletlen sodorta életének következő állomására, egy jogszabályváltozás folytán az oktatónak kiszemelt kisiparos nem vehette föl tanulónak. Így került a salgótarjáni üveggyárba, ahol Huszár Tibor és Varga Pál lett a mestere.

– Huszár Tibi bácsi él még, kemény volt, mint az apám; seggemre vert a puncsárral, ha valamit nem csináltam jól.

A nevelő szerszám a talpas boroskelyhek talpának kihajtására szolgáló eszköz, vadkörtefából készül. Parádon talpsárnak hívják. Bálint a salgótarjáni évek után, 1973-ban visszakerült szülőfalujába, ahol a parádsasvári üveggyár a fénykorát élte. Bálint egyik munkája megörökítette az alapítót: II. Rákóczi Ferencet. Három műszakban dolgozott, ötven-százezeres rendelések jöttek havonta, a világ minden pontjára szállították a likőrös, cherrys, burgundis, tumbleres, viszkis poharakat. Nem lehetett eleget gyártani, éjjel-nappal mentek a kemencék. Bálint hamar a szakmája ifjú mestere lett, vitték volna Linzbe a „munkaerőcsere” program keretében, de az ügyeskedő szervezőt megfenyegették, ne merészelje a nélkülözhetetlen üvegfúvó mestert elcsábítani a magasabb fizetés reményében. A rendszerváltás évei azonban távozásra ösztökélték a kíváncsi mestert.

Szeretett volna újat látni, tanulni, és persze szerette volna tudni, mennyit ér a munkája külföldön. Így került Finnországba, Jussi Mäkelä gyárába, ahol először egy-két hónapot maradt, később hat-nyolc hónapot töltött kint. A fiát is magával vitte, így kisebbik gyermeke is megtanulta az üvegművességet. Folyamatosan dolgoztak, szinte megállás nélkül, jól kerestek, de Bálint már az elején megmondta Mäkelä úrnak, hogy dolgozni jöttek, nem henyélni. A Finnországban összegyűjtött pénzből építette aztán hutáját, és azt tervezte, egyszer üvegmúzeumot alapít. Több millió forintért vett egy házat, aztán az energiaárak emelkedése és a válság miatt fogyó kereslet keresztülhúzta számításait. A leendő múzeum udvarát ma felveri a gyom, és Jónás Bálint is kedveszegett rokkantnyugdíjas lett.

– Eladni egyre kevesebbet tudok, már vásározni sem járok, de konvertibilis csereeszköz még az üvegem, a fogamat már megcsináltattam belőle. Kár, hogy a villanyszámlát nem tudom cserealapon fizetni, mert akkor életem munkája nem menne veszendőbe. Mosolyog közben, csöndesen, és mikor a filigrán technikáról mesél, meg arról, hogy saját költségén még Muránóba, a velencei üveggyártás központjába is elutazott, hogy lássa, mit és hogyan lehetne ellesni a nagy mesterektől, még a szeme is csillog.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!