Tripoli eleste és a kadhafista ellenállás nagy részének felszámolása még nem jelenti a líbiai forradalom végét, noha a nagyján mindenképpen túl vagyunk. A helyzet mindenesetre biztatóbb, mint elsőre gondolhatjuk.
Elképzelhető, hogy a bukott rezsim egyes tagjai még egy darabig kitartanak: Moammer Kadhafi saját törzsének és legközelebbi híveinek egy része feltehetőleg még mindig elkötelezett mellette. Mások olyannyira érintettek a rezsim által a közelmúltban és az elmúlt évtizedekben elkövetett véres bűnökben, hogy talán úgy érzik: nincs számukra más lehetőség, csak harc a végsőkig. Szülővárosa, Szirt és Szabha déli oázisa, ahol a líbiai légierő egy része van, még okozhat fejfájást a felkelőknek.
Tartani lehet talán attól is, hogy a felkelők és az elnyomott lakosság bosszút áll a régi rezsim tagjain. A nyugat-líbiai Nafusza-hegységben, ami a felkelők egyik fő hátországa, van pár elhagyatott falu, ami a kormánnyal tartott, és lakossága most elmenekült. A szomszéd falvakban azt hallottam, nem zárkóznak el attól, hogy a lakosság visszatérjen, leszámítva azokat, akiknek vér tapad a kezéhez. Az új vezetők mindenütt azt hangoztatják, hogy a vitás kérdésekről bíróság vagy törzsi egyeztetés fog dönteni. Persze ilyenkor mindig vannak emberek, akik megpróbálják a maguk kezébe venni a törvényt, de ennek eddig nem sok jelét lehetett látni.
A sok különböző felkelő csoport lefegyverzése szintén nem lesz egyszerű, már csak azért sem, mert nem egységes hadseregről van szó, hanem inkább lazán koordinált milíciákról. Nem biztos, hogy mindenki simán feladja majd a fegyverét, most, hogy éppen kezdett belejönni a katonáskodásba. Még érdekesebb kérdés, hogy mi lesz hosszú távon. Sokan új polgárháborút vizionálnak, mondván a felkelők mélyen megosztottak, és nem fognak tudni dőlőre jutni a hatalom – és az olajbevételek – megosztásáról.
Ez elképzelhető – Líbia az elmúlt évtizedekben olyan zárt ország volt, hogy nem tudni róla igazán sokat, ezért jósolni is nehéz. De abban az egy hónapban, amit a háború alatt az ország különböző részein töltöttem, nem az a benyomás alakult ki bennem, hogy a líbiai társadalmat olyan mély törésvonalak szaggatnák. A háború alatt semmi jelét nem láttam annak, hogy a törzsi hovatartozásnak különösebb jelentősége volna a mai Líbiában, politikai értelemben véve legalábbis biztosan nem. Persze most, hogy az önkényállam bukása űrt hagyott maga után, megint megerősödhetnek: például Zintanban – ami a nyugat-líbiai felkelők központjaként szolgált – a törzsi vezetők vették át a város irányítását, miután februárban elkergették a kadhafistákat.
Viszont még Zintanban is azt mondják, a rendszer csak ideiglenes, amíg rendes választások nem lesznek. Komolyan kell vennünk a líbiai forradalmárok demokrácia iránti vágyát: azt minimum kulcsfontosságúnak tartják, hogy az újabb hatalommonopolizációt megakadályozzák, Kadhafi 42 évig tartó kormányzása után.
Akik ezt naiv elképzelésnek tartják, azok nem értik, hogy a líbiai forradalmárok számára a demokrácia nem elvont eszme, hanem a konkrét fizikai biztonság remélt garanciája. Azok az emberek, akik az elmúlt hónapokban az életüket kockáztatták, és akik az elmúlt évtizedeket a titkosrendőrségtől való rettegéssel töltötték, mindenkinél jobban tudják, mit ér számukra a szabadság.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
