Már 6000 éve is bevándorlók tömegei lepték el délkelet felől a Kárpátmedencét, hogy itt éljék dolgos hétköznapjaikat – és meghatározzák egész Közép-Európa civilizációját. A tevékenységüket feltáró tudósok munkáját most Kínában is díjazták.
A férfi kilépett a gerendákból összerótt házból. A nagy folyó irányában az ég alja vörösleni kezdett, felfelé kapaszkodott a nap. Visszafordult a sötétbe: fiai és nejeik összebújva aludtak a gyerekeikkel; a tűzhöz legközelebb az apja kuporodott a prémek alatt – nem sok van neki hátra, tegnap is vért köhögött. Úgy tűnik, ő is elkapta a kórt, hiába itatták a marhák tejével; egyre több törzsbéli esik ki a munkából a mellükbe és a csontjaikba fészkelő cudarság miatt.
Ráadásul a barmokat is tizedeli a betegség. Ha minden igaz, holnap kereskedő népek érkeznek, akikkel ékszereket cserélhet bőrre és prémre, a törzsfő feleségének kijár a messzi nagy vizek partjairól származó kagylódísz, ő pedig már régóta vágyott egy obszidián késre. Talán azt is meg tudják mondani, van-e valami gyógyír erre a kórságra.
Megelégelte a töprengést, idejét látta felébreszteni a családot.
Alsónyék a világtérképen
A fenti fantázia-pillanatkép a 6747 évvel ezelőtti Tolna megyei Alsónyéken készült. Amit persze nem így hívtak, de kétségtelenül lakott volt – akkor már 1300 esztendeje. Sőt a Szekszárdhoz és Bátaszékhez közeli település lakóinak száma egyre csak nőtt, a Krisztushoz kötött időszámításunk szerint a Messiás születése előtti 4730-ban jelentős beköltözési hullám tette meghatározó tényezővé a neolitikumi közösséget, kiemelkedő kereskedelmi központnak számított a mediterrán térség és az Északi-tenger útvonalait összekötve – mindezt a 2006 és 2009 között, az M6-os autópálya építésekor feltárt leletek bizonyítják. S hogy az előásott település nemcsak önmagában jelentős, hanem az európai történelem újragondolása szempontjából is tudományos tényező, arra a legjobb bizonyíték a decemberben Kínában átadott díj, mely a világ legfontosabb tíz régészeti projektje közé választotta az alsónyéki feltárást- feldolgozást (lásd keretes írásunkat).
Európai civilizáció a Dunántúlról
Bánffy Eszter a Régészeti Intézet tudományos igazgatóhelyetteseként először nem fűzött különösebb reményeket az autópálya- építéskor szokásos leletmentéshez.
A feltárás jelentősége akkor mutatkozott meg először, amikor a megyei múzeum, a Régészeti Intézet és egy-két privát ásatási cég által vizsgált területek összeértek: egyetlen óriási település nyomaira bukkantak a régészek, mely 80 hektárra rúgott és az első mérések alapján 1300 évig folyamatosan lakottnak bizonyult. És nemcsak cserépedény-töredékek kerültek a felszínre, hanem házak tucatjainak alapjai, valamint majd’ két és fél ezer sír, csontvázakkal és használati tárgyakkal. „Egy átlag kárpátmedencei lelőhely 1-1,5 hektáros, 3-4 tucat sírral” – mutat rá az első revelációra a régész, aki jelenleg a Német Régészeti Intézet Frankfurti Kutatóintézetének igazgatója.
A német és brit kollégákkal való együttműködés (a talajt vizsgáló magnetométeres és matematikai modellekkel dolgozó munkájuk) meghatározó volt a későbbi következtetéseket illetően.
Elsődlegesen, hogy ez a neolitikumi, újkőkori, Krisztus születése előtt 5800-ban létrejövő település az élelemgazdálkodás kezdetével együtt az európai civilizáció egyik kiindulópontját is jelenti. A Balkánon át (genetikailag és kulturálisan is beazonosíthatóan) Anatóliából, az Égei-tenger mellől érkező jövevények és a helyi, kárpát-medencei vadász-gyűjtögetők keveredéséből kialakuló új népesség már sokkal jobban alkalmazkodott a közép-európai hűvösebbnedvesebb klímához és erdős környezethez, s innen nagyon gyorsan terjedt szét Európaszerte.
„Ha egy német, francia vagy lengyel régész arra kíváncsi, hogy honnan érkeztek a náluk megjelenő, a házépítés, földművelés, kerámiakészítés tudásával rendelkező népcsoportok, egyértelműen a Dél-Dunántúl területére mutathatunk – mondja Bánffy Eszter. – Alsónyék afféle gócpont volt, állandó kulturális és genetikai rátelepedések helyszíne, ahol a vonaldíszítéses kerámiakultúrát 5000 körül váltotta az úgynevezett lengyeli kultúra (a szintén Tolna megyei településen, Lengyelen feltárt erődített lelőhely alapján). Az időben követhető tapasztalatcsere történelmi következtetésekre is okot ad: a sírokban talált hatalmas obszidián kés Tokajból, a Zemplén-hegységből származhatott, a kőeszközök lelőhelye azonosíthatóan Észak-Dunántúl és a Mecsek. De néhány kőbalta zöld jádeköve Európában csakis a Torino feletti hegységekben található meg. Ahogy a több száz, ezer kagylódísz, ékszer a Földközi-tenger mellől érkezhetett – központi, jelentős helynek kellett lennie.” S bár mai értelemben nem beszélhetünk városszerkezetről, a külalakjukban az őrségi parasztházakra hasonlító, 10x20 méter alapterületű, vert agyagfalú gerendaházak alkotta település évezred alatt változó elhelyezkedéséből is következtetni lehet történelmi mozgásokra. „A radiokarbonos vizsgálatok alapján a terület keleti része vagy 400 évig volt lakott, a déli fertály ennél kevesebb ideig, a (800 sír alapján) legnagyobb népességet feltételező északi rész viszont csak mintegy 60 évig, kétgenerációnyi ideig. Ez egyfelől azt jelenti, hogy rövid idő alatt embertömegek jelentek meg a településen, másfelől a városias virágzásnak valami katasztrófa vethetett véget.
A csont- és molekuláris vizsgálat alapján tuberkulózis, ez a tüdőbetegség Európa egyik legkorábbi dokumentált jelenléte” – mutat rá a régész. A letelepedett és számban megnőtt népességgel a betegségek terjedési lehetősége is megnőtt, ami az állatállományt sem kímélte, így az embereknek a földművelés mellett ismét vadászniuk kellett, de az élelemellátást már így sem tudták biztosítani.
Látástól vakulásig
A testfelépítésben és küllemben tőlünk megkülönböztethetetlen elődeink egész életét, napjaik ritmusát a munkavégzés szabályozta. Látástól vakulásig dolgozniuk kellett, hogy előállítsák a szükségleteiknek megfelelő élelmiszert. „A történettudomány egyik nagy kérdése, hogy miért telepedtek le az emberek, és váltak földművelőkké, amikor ez kétszer-háromszor annyi munkaidővel és energiaráfordítással járt a gyűjtögető-vadászó-halászó életmóddal szemben – mondja Bánffy Eszter. – Addig a vándorló családok csak lecsipegették a természet adta terményeket, néhány óra alatt beszerezték a húst, és odébbálltak. A letelepedéssel több gyerekre volt szükség, hiszen kellett a munkáskéz a földekre, a háziállatok gondozására – ám a rossz táplálkozás jelei ma is látszanak a csontokon.”
Ünnepélyes keretek között 2017. december 8–11. között
a 3. Sanghaji Régészeti Fórumon, a világ vezető régészei előtt díjazták a tíz legjobb és legjelentősebb régészeti felfedezést és kutatást. A 2006 és 2009 között végzett alsónyéki feltárás és az ez alapján tett következtetések szó szerint korszakalkotó fontossága révén a dél-dunántúli település a tudományos világ figyelmének fókuszába került.
A 6-7000 évvel ezelőtti földművelő,
paraszti tudománnyal, eszközhasználati, szőttes- és kerámiakészítési, házépítési tudással felvértezett társadalomban már létezett hierarchia: a vezetők síremléke gazdagságában jól mutatja a szegényebbektől való különbséget. A rang pedig apáról fiúra szállt, erről gyereksírokban fellelt tárgyak egzotikussága is tanúskodik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!