Máig sincs teljes magyarázat az Alexamenosz-falfirka rejtélyére, és talán már soha nem is lesz. A Rómában talált kép egy keresztre feszített emberalakot ábrázol – szamárfejjel. A bizarr ókori graffiti valószínűleg a keresztényeket gúnyolja, de miért? Hogy megértsük, meg kell ismerkednünk az onolátria fogalmával.
Az onolátria az ógörög ónosz (szamár) és látreia (imádás) szavakból ered, és pontosan azt is jelenti: szamárimádás. Jó néhány ókori szövegben előfordul ez a kifejezés, rendszerint a zsidókat (később a keresztényeket) vádolják-csúfolják azzal, hogy istenük egy szamár. Az alexandriai filozófus, Apión például azt állítja a Kr. u. 1. század közepén, hogy a zsidó vallás legszentebb helyén, a jeruzsálemi templomban színarany szamárfejet imádnak. (Más változatokban egész alakos szamár, illetve a szamárháton ülő Mózes szobra szerepel.) A sértő szándék nyilvánvaló, de vajon lehet-e bármi alapja az állításnak?
A nélkülözhetetlen társ
Annyi egészen bizonyos, hogy a zsidók nagy becsben tartották a szamarat. Ami nem is csoda.
A bronzkori pásztornép legfontosabb és legértékesebb háziállata volt, sőt sokkal több annál: nélkülözhetetlen társ. Erős, hatalmas munkabírású, szeretetre méltó, szelíd, kis igényű (de nem igénytelen!) és okos állat. (Bizony, ne higgyenek a mondásoknak: az elsőként domesztikált fajok egyike, a szamár rendkívül intelligens.) A szigorú ószövetségi törvény szerint minden elsőszülöttet fel kellett áldozni Jehovának – ez alól csupán az ember és a szamár kaphatott felmentést, ami jelzi az állat kitüntetett helyzetét.
De másról is szó van, legalábbis Tacitus római történetíró szerint. Amikor a sivatagban bolyongó zsidók már majdnem szomjan pusztultak, írja, egy vadszamárcsorda vezette el őket az életet adó ivóvízhez. Miután megtelepedtek, szentélyükben emléket állítottak a csodás megmenekülésnek, és annak a lénynek a szobrát imádták, aki „megszabadította őket hosszú és szomjas vándorlásukból”.
A kor másik jelentős filozófustörténetírója, Alexandriai Philón a Bibliából ismert aranyborjútörténetnek adja érdekes magyarázatát.
Szerinte a bálvány, amelyet a nép Mózes tiltása ellenére imádott, Tüphón isten szobra volt. Márpedig Tüphón az egyiptomi Széth görög neve, azé az istené, akit hagyományosan szamárfejjel ábrázoltak. Ha ez igaz, akkor az aranyborjú – valójában szamár volt.
Széth dacol a tiltással
Ez pedig korántsem abszurd lehetőség. A zsidók ugyanis egyiptomi fogságuk idején nemcsak hogy jól ismerték a szamárfejű Széthet, hanem valószínűleg át is emelték a maguk istenei közé. Kultikus tisztelete bevett gyakorlat maradhatott még évszázadokig, hiába tiltotta a szigorú Jehova a „konkurencia”, az idegen istenek imádatát.
A monoteizmus elfogadtatása nem ment máról holnapra, a nép sokáig ragaszkodott régi szokásaihoz. Később azután igyekeztek eltörölni ennek az emlékét is. Érdekes példa erre, hogy a héber Ószövetség ógörög fordításában, a Szeptuagintában egy helyütt (Exodus 4,20) már „málhás állat” szerepel az eredeti szamár helyett az egyiptomi kivonulás történetében: alighanem kínos lett volna együtt szerepeltetni Mózest a szamárral.
Az onolátria vádját az ókeresztények „örökölték”, ennek egyik tárgyi bizonyítéka a bevezetőben említett falfirka. A kőbe vésett képet 1857-ben fedezték fel Rómában, a Palatinus-dombon, a császári palota egyik melléképületében, ahol a szolgák lakhattak. A keresztre feszített, szamárfejű figura lábánál egy férfi áll, mellette felirat: „Alexamenosz istenét imádja”. A leghihetőbb magyarázat szerint egy szolga véste a falba, hogy keresztény hitre tért társát gúnyolja. (A közelben egy másik felirat is olvasható: Alexamenos fidelis, azaz hűséges, hithű; ez lehetett a kigúnyolt válasza.) A 2–3. században készülhetett a kép, így bármilyen furcsán hangzik is, ez a szamárfejű alak a legkorábbi Jézus-ábrázolások közül való. Az észak-itáliai Montagnanában egy parányi, csontból faragott feszületet találtak, rajta szamárfejű figurával, Karthágóban egy másik falfirkát, szamárfülű, patás lénnyel, aki tógát visel és könyvet tart a kezében, „a keresztények istene” felirattal.
Jézus és a prófécia
A korai keresztények nem csupán azzal vonták magukra a szamárimádás gyanúját, hogy közösségük jó ideig szinte kivétel nélkül zsidókból állt (olyannyira, hogy a kortársak nem igazán tettek különbséget közöttük).
Az Evangélium egyik emblematikus jelenete, amikor Jézus virágvasárnap bevonul Jeruzsálembe – szamárháton. Okkal gondolhatjuk, hogy ez nagyon is tudatos választás. Zakariás próféta ugyanis megjövendölte a Messiásról: „Zengj éneket, Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán” (Zakariás 9,9). Jézus így jelképesen is beváltotta a próféciát, hívei pedig kereszthalála után Megváltóként kezdték tisztelni. A szamárnak tehát kultikus szerepe volt ebben is.
A keresztények válaszaikban rendre visszautasították a szamárimádást, habár nem kivétel nélkül. A korai egyház egyik legfontosabb és legbefolyásosabb személyisége, Tertullianus (Kr. u. 160–225) apologéta egészen másként vág vissza a gúnyolódó pogányoknak: ugyan mi bajuk van pont a szamárral, miközben ők maguk mindenféle állatformájú isteneket tisztelnek? Ez persze nem tekinthető beismerésnek, de legalábbis elgondolkodtató. Miután a kereszténység elterjedt, majd államvallássá lett a hanyatló Római Birodalomban, egyre ritkábban került elő az onolátria vádja. De a nép az évszázadok alatt sem felejtette el teljesen, amire ékes példa, hogy még a reneszánsz Itáliában is felbukkant. Igaz, akkor már megint a zsidókat csúfolták vele.
A MISZTIKUS JELKÉP
Héphaisztosz, a sánta kovácsisten szamárháton emelkedett fel az Olümposz istenei közé – miután Dionüszosz leitatta. (Ott aztán feleségül vette Aphroditét, de az már egy másik történet.) Ez csupán egyetlen példa, ám az antikvitás fő közlekedési eszköze és munkagépe, az equus asinus máshol is fontos szerephez jut a görög mitológiában. A termékenység istenének, Priaposznak a szent állata, az érzékiséget jelképezi. Egyesek misztikus szimbólumnak tartják: az állati ént testesíti meg, a lélek ösztönös felét. Eszerint „a szamarat megülni” annyit jelent, hogy az ember felülkerekedik „alantas”, állati lényén, úrrá lesz érzésein és vágyain.
BÁLÁM SZAMARA
Az Ótestamentum leghíresebb szamara Bálám prófétáé, Mózes negyedik könyvében. A próféta azért kel útra, hogy a moábiták királyának szolgálatában, pénzért megátkozza a választott népet. Ám az Úr egy angyalt állít az útra. Bálám nem látja, de a szamár igen, és megtorpan – a történetnek ezt a pillanatát örökíti meg az ismert szólásmondás. Amikor a gazdája megüti a szamarat, Jehova csodát tesz, és az állat emberi nyelven szólal meg. Végül Bálám is megpillantja az angyalt, és elismeri, hogy vétkezett. A szamár bölcsebbnek bizonyult gazdájánál, a prófétánál.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!