– Iljics három pillanata
– Miért november 7-én ünnepeljük a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóját?
– Mert azt is a TASZSZ jelentette.
Pesti vicc a csernobili atomkatasztrófa után, amelyről a szovjet állami hírügynökség többnapos késéssel és fontos részleteket elhallgatva számolt be 1986-ban.
Az Auróra cirkáló ágyúlövése, a Téli Palota ostroma, Lenin a Szmolnijban – a nagy októberi szocialista forradalom unalomig ismert lecke volt egykor a hazai iskolákban is. Csakhogy a diadalmas pártmitológia sok fontos tényt eltitkolt vagy meghamisított. Ami tény: az orosz bolsevikok száz évvel ezelőtt, 1917. november 7-én ragadták magukhoz a hatalmat Szentpétervárott.
Az elárvult forradalmár
Egy Bronszkij nevű szocialista vitte a hírt: Petrográdban kitört a forradalom. 1917 márciusa volt. A bolsevik frakció svájci emigrációban élő vezetője, Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin először el sem hitte. De nem hagyta nyugodni a dolog, ezért útnak indult Zürichben, hátha mások többet tudnak, hiszen a város tele volt orosz menekülttel. Kiderült, hogy az általános sztrájkból felkelés lett, a cári rendszer megbukott.
Lenin magába roskadt. Életét a forradalomra tette fel, erre megcsinálták nélküle, ráadásul éppen gyűlölt ellenfelei, kadétok, eszerek, mensevikek.
Lenin siralmas helyzetben volt. Hosszú évek óta élt távol a hazájától, elszigetelten. Frakciójának a világháború kitörésekor, 1914-ben 26 tagja volt Oroszországban, közülük csak néhányan aktívak, és velük is alig tudott kapcsolatot tartani. Politikai befolyása minimálisra csökkent. Száműzött sors- és elvtársaival feszült volt a viszonya, folyamatosan bírálta nézeteiket. Frusztrációját munkába ölte, sorra írta elméleteit az orosz proletariátusról, jóllehet eleven orosz munkást nagyon régen nem látott. Súlyos anyagi gondok gyötörték, a lakbért is alig bírták fizetni.
Felesége, Nagyezsda Krupszkaja betegeskedett, szerelme, Inessa Armand elkerülte, egy ideje már a leveleire sem válaszolt. De Lenin összeszedte magát, felbuzgott benne a tettvágy. Gyorsan haza akart menni. Talán maga sem hitte volna, hogy nyolc hónappal később a 150 milliós orosz birodalom ura lesz.
„Zűrzavart kell kelteni”
Az orosz alattvaló Uljanov és harminc társa lepecsételt vagonban utazott keresztül Németországon, mert ellenséges hatalom állampolgáraként nem léphetett német földre a háború alatt.
Egy Parvus nevű kalandor, milliomos és forradalmár (lásd keretes írásunkat) hívta fel a berlini kormány figyelmét arra, hogy érdemes támogatniuk ezt a jóformán ismeretlen embert. Hogy miért? A Kaiserreich nem bírta már a kétfrontos harcot. Nyugaton egyre nagyobb volt a nyomás, a háborúba áprilisban belépő Amerika friss erősítést küldött az antantnak. Ezért létfontosságúnak látszott, hogy az oroszokkal mihamarabb különbékét kössenek, de a cár bukása után Alekszandr Kerenszkij ideiglenes kormánya folytatta a háborút, sőt júliusban offenzívát indított Galíciában.
Parvus ismerőse, a koppenhágai német követ táviratban sürgette a berlini külügyminisztériumot: „a lehető legnagyobb zűrzavart kell kelteni” Oroszországban. 5 millió birodalmi márkát különítettek el az ellenség hátországának fellazítására – és ez csak az első részlet volt. Ennek a zavarkeltő kampánynak volt a fontos része Leninék bőkezű anyagi támogatása.
A pénzből beindult a bolsevik propaganda, a pártlap, a Pravda (Igazság) rövidesen százezres példányszámban készült, ingyen osztogatták katonáknak, matrózoknak, munkásoknak. A pártfunkcionáriusok fizetést kaptak, a taglétszám ugrásszerűen, 200 ezresre nőtt néhány hónap alatt.
A novemberi fordulat után valóra is váltak a németek reményei.
1918 márciusában megkötötték a breszt–litovszki békét a szovjethatalommal. Az orosz félre nézve megalázó feltételeket utóbb, Sztálin uralma idején az aláíró Trockij árulásával magyarázták.
A berlini számítás tehát bevált, ámbár a birodalmon már nem segített: a háború elveszett, II. Vilmos császár 1918. november 9-én lemondott. A bolsevikoknak folyósított márkák mégis nagy hatással voltak a világtörténelemre – pénz híján Lenin aligha ragadhatta volna magához a hatalmat Oroszországban.
A borospince ostroma
Iljics elmaszkírozva, álruhában rejtőzködött egy titkos lakásban 1917. november 7-én. Felkészült arra, hogy menekülnie kell, ha elbukik a bolsevikok hatalomátvételi kísérlete. Mert ami történt, az mai fogalmaink szerint puccs volt. Hajnalban a Vörös Gárda fegyveresei néhány óra leforgása alatt elfoglalták Pétervár stratégiai pontjait: a távírdát, a pályaudvarokat, a postát, a villamos műveket, az állami bankot, a hidakat és a laktanyákat. A bolsevik vezetők főhadiszállása a nemesi leányok egykori nevelőintézetében, a Szmolnijban volt, ott várta a fejleményeket Trockij, Zinovjev, Kamenyev és a Központi Bizottság többi tagja. A vezéren kívül csak egyvalaki hiányzott: a grúz elvtárs, Sztálin, aki a kapcsolatot tartotta Leninnel, és feltehetőleg a B terv, vagyis a menekülés megszervezése volt a feladata. Ám az államcsíny sikerült, Kerenszkij megszökött (még több mint fél évszázadot élt New Yorkban), az ideiglenes kormánynak csupán néhány tagja maradt a helyén, a Téli Palotában – telefon-összeköttetés, áram és őrség nélkül.
A cárok volt lakhelye a hatalom jelképe, ezért úgy illett, hogy diadalmasan vegyék be; az ostrom legendás képeit propagandacélból Eisenstein forgatta le tíz évvel később. Az Auróra és a Péter–Pál-erőd ágyúi igazából csak vaktölténnyel lőttek, a bolsevikok számottevő ellenállás nélkül foglalták el a palotát, a melléklépcsők egyikén át. Az pedig tabu lett a szovjethatalom évtizedeiben, hogy a vörösgárdisták fosztogatni kezdtek az épületben, széthordták a mozdítható értékeket. Keresgélés közben rábukkantak az elűzött Miklós cár borospincéjére. Amíg a Szmolnijban a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek II. Össz-oroszországi Kongresszusa kikiáltotta a proletárdiktatúrát, az ostrom „hősei” eszméletlenre itták magukat a Téli Palotában.
A kiradírozott kalandor
Korának egyik legkülönösebb alakja volt Alexander Parvus (1867–1924). Kalandos életének fordulatait még címszavakban sem könnyű felsorolni. Egy gettóban született Izrail Lazarevics Gelfand néven, a cári Oroszország minszki kormányzóságában.
Odesszában nőtt fel, Svájcban tanult közgazdaságtant, Németországban lett lelkes szocialista. A nála három évvel fiatalabb Leninnel alapította az Iszkra folyóiratot, a belső vitákban inkább Trockijjal értett egyet. Meggyanúsították, hogy az emigráció pénztárnokaként elsikkasztotta Gorkij Éjjeli menedékhelyének jogdíját, amit az író részben a mozgalomnak ajánlott fel, ezért nemkívánatos személy lett a német szocdemek között.
Az 1905-ös forradalom hírére Szentpétervárra sietett, a bukás után bebörtönözték, a szibériai száműzetésből Isztambulba szökött. Csatlakozott a reformer ifjútörökökhöz, miközben fegyverkereskedésből vagyonra tett szert, de milliomosként is a szocializmus maradt a szenvedélye. A világháború kitörése után Koppenhágába tette át székhelyét, Dánia semlegességét kihasználva folytatta átláthatatlan vállalkozásait.
Életének legnagyobb hatású ötlete az volt, hogy meggyőzte a legmagasabb berlini köröket, pénzeljék Lenint. Parvus azonban a forradalom után sem tért vissza Oroszországba. Megérte a weimari köztársaság kikiáltását, Hitler hatalomra jutását már nem: Berlinben halt meg, 57 évesen. A Szovjetunióban megsemmisítették a róla szóló dokumentumokat, igyekeztek kiradírozni a történelemből a kínos „német kapcsolattal” együtt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!