Illemhelykrónika - November 19-e világnap

Vécézési szokásainkról nem szívesen beszélünk, pedig nem feltétlenül intimebb a szexualitásnál, amelyről ha nem is bárhol és bárhogyan, de a megfelelő társaságban szemérmetlenség nélkül, hosszan és részletekbe menően képes értekezni az ember. Pedig a higiénia fejlődése a kultúrtörténetnek igencsak jelentős szelete, és legalább annyira fontos, ha nem fontosabb társadalmi kihívás, mint a szegénység vagy az oktatás ügye.

Freud szerint igazi pszichológiai kérdés, hiszen az ember elsődleges, testétől független tulajdona a széklete, ennek megfelelően a pszichoanalízis jelképrendszerében az ürülék a vagyonnak, a pénznek és bárminemű birtoklási vágynak feleltethető meg. Mint ilyen, az is szimbolikus értékkel bír, miként bánunk vele: mennyire hagyjuk, hogy körülöttünk felgyűlve mérgezze a mindennapjainkat, vagy éppen mi mindent vagyunk hajlandóak beáldozni – pénzt, energiát és ivóvizet nem kímélve –, hogy megszabaduljunk tőle.

A bokortól az árnyékszékeken át az űrhajókon használt nejlontasakokig épp oly rögös út vezetett, mint a kőbaltától a számítógépig, a különbség pusztán annyi, hogy az egyikre büszke az emberiség, a másikat pedig zömmel tabuként kezeli.


Nyíllövésnyire legyen!

Először akkor merült fel kérdésként, mi legyen az anyagcseréből adódó fiziológiás szükséglet végtermékeivel, amikor a korábban nomádként vándorló, útközben ide-oda potyogtató népcsoportok hosszabban tartózkodtak egy-egy táborhelyen, netán le is telepedtek. Nyilván már nekik sem volt kellemes a saját ürülékük bűzös környezetében tölteni a dolgos mindennapokat, ráadásul amint szükségét érezték a helyzet racionalizálásának, találtak idevágó passzust a Bibliában: „A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda, és ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled…”

Jó, jó, de milyen messze legyen az a hely, hogy ne szentségtelenítse meg a szűken vett életteret – kérdezhetnénk jogosan? Egy hindu írás, a Visnu Purána szerint nyíllövésnyi távolságra már könnyíthet magán az ember, de ha valaki nem bízik a messzelövő képességében, biztos, ami biztos alapon 50 méternek megfelelő távot azért mérjen ki az otthona és az illemgödre között. A gödörbe pottyantást már az ókori indiaiak, kínaiak, no és persze a rómaiak tökélyre fejlesztették – vízvezetékrendszerük segítségével megalkották a vízöblítéses WC elődjét.

Igaz, hogy többnyire nyilvános helyeken, színházakban, közösségi terekben voltak elérhetőek a pórnép számára, de ezzel legalább társasági esemény szintjére emelték a kis- és nagydolgoktól való megszabadulás rituáléját. Hatan, nyolcan ücsörögtek az egymás melletti kőkürtőkön, s miközben megtárgyalták, milyen volt Plautus legújabb darabjában a természetes szépségű Roscius, a fekália az alattuk húzódó csatornába csordogált, ahonnan emberi kéz érintése nélkül folyt tovább: elmosta a víz.


Kikandikáló hátsó fertály

A Római Birodalom összeomlását követően Európa hosszú időre elfelejtkezett a higiénés újításokról. Az ígéretes kezdés után az illemhely nélküliség sötét évezrede következett, amikor is a megkönnyebbülés sok esetben azt jelentette, hogy ott guggolt le az ember, ahol éppen rájött a szükség. Hogy ne kelljen mindig nyíllövésnyi távolságokra zarándokolni, a 13. századi várak falain az emberi természet találékonyságának köszönhetően elkezdtek megszaporodni a pottyantónyílások.

Bruegel 1559-es, Flamand közmondások című festményének legvitatottabb szereplője egy ilyen nyíláson kikandikáló pucér fenék, melyről csak elképzelni tudjuk, miért helyezte ki gazdája akkurátus pontossággal a nyílás peremére. A WCnyílásokat állítólag a ruhák tárolására is alkalmas gardrobe közelébe helyezték, mert úgy gondolták, hogy a vizeletben lévő ammónia távol tartja a molyokat és a rovarokat a ház urának selyemruháitól és prémjeitől. Bár a pottyantónyíláson át távozó ürülék az elv szerint a vár körüli árokban landolt volna, sokszor a rossz szögben becélzott várárok helyett a várfalon kenődött szét és ott bűzölgött, amíg volt benne szufla. Arról nem beszélve, hogy a téli szél olykor kifejezetten kellemetlenné tette az ücsörgést, ímmel-ámmalivá téve a dologvégzést.

A szíriai Margat várában annyi újítást azért eszközöltek, hogy ferdére építették a legfelső emeleten, a dormitóriumokban kiépített réseket, hogy a kihelyezett hátsó fertályok véletlenül se piszkítsák le a konyhai maradékoktól alattuk megszabaduló szakácsnő fejét.


Öblíteni vízzel

Ezer évvel a rómaiak után Európában még mindig a vödör és a lapát volt a két legfontosabb szerszám az illemhely-történelemben.

Aztán a Tudor-korban, Angliában egyre több úgynevezett closet épült – otrombán kialakított bűzölgő helyiségek, melyekből rendszerint a konyha mellé ásott pöcegödörbe hullott alá a cucc. A gazdagoknak már ekkor megadatott az a kiváltság, hogy a hasonló szerkezetű illemhelyeik egy kis kerti lakban, a háztól távol várták a használatbavételt. Az efféle toalettek tanúsága szerint a ház apraja és nagyja külön méretű ülőkéket kapott – nehogy a hatalmas popó beszoruljon, a pici fenék pedig elmerüljön a kellemetlenben. Furfangosabb vidékiek folyók vagy a telkükön csordogáló patak fölé építették illemhelyeiket, hogy a víz magával sodorja mindazt, ami a ház lakói számára emészthetetlennek bizonyult.

Az első vízöblítéses vécét 1500 évvel a rómaiak után, Sir John Harrington találta fel újra – összesen két darabot készített az akkoriban úri huncutságnak tekintett, rendkívül drága eszközből: egyet magának, egyet pedig a keresztanyjának, I. Erzsébet királynőnek. Szabadalmat először 1775-ben nyújtott be rá Alexander Cumming órásmester, találmányát később Joseph Bramah tökéletesítette – tölcséres, S alakú, szelepes és vízöblítéses WC-jét a toalettek Rolls-Royce-ának tartották és a II. világháború kezdetéig gyártották. Közülük számtalan ma is működik. Mivel azonban a szokásokat igen nehéz megváltoztatni, és a vízöblítéses vécé elindulhatott végső világhódító útjára, sokáig párhuzamosan használatban maradt az úgynevezett éjjeli edény (későbbi, egyszerűsített, falun a mai napig alkalmazott bili), melyet sokkal kényelmesebb volt használni, ráadásul, ha épp vacsora közben jött rá az emberre a dolog, elég volt a szomszédos tálalószekrénybe helyezni, a porcelán teáscsészék és meisseni fajanszok közé.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!