A törött borda, a leharapott orr járulékos veszteség - ha szívcsakrapontot masszíroznak, az kudarc

Első ránézésre biztosan nem bíznám rá az életem. No, nem mintha abban a helyzetben, amikor eszméletlenül esik össze egy hirtelen szívmegállás miatt, az embernek lenne esélye válogatni. Csak hát annyira kölyökképű, olyan vékony dongájú... Amolyan lelkesedős fajta. Cseppet sem hasonlít orvosra, de még orvostanhallgatóra sem – dübörögnek a sztereotípiák, pedig ha valakinek veszélybe kerülne az élete, akkor lenne a legnagyobb biztonságban, ha Márkus Dávidot a közelben tudhatná. A szeptembertől negyedéves orvosi egyetemistának ugyanis szenvedélye az életmentés. Négyéves kora óta tudja, hogy orvos szeretne lenni, most pedig, hogy már az egyetem padjait koptatja, és túl van néhány életmentésen (egészen pontosan 9 órányi újraélesztésnél tart), abban is biztos, hogy sürgősségin szeretne dolgozni. Ő maga hivatásos esélyadónak vallja magát, aki a honlapja mottója szerint addig nem nyugszik, amíg akár egy olyan ember is lesz Magyarországon, aki nem lehet biztos abban, hogy ha összeesik, akkor egy pillanat alatt odalépnek hozzá, és megkezdik az újraélesztését. Két perc egy új esély

Nemrégiben éppen Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője nyilatkozta a nyári időjárási frontok miatti rosszullétek kapcsán, hogy ma Magyarországon tíz emberből, aki valamilyen oknál fogva – például jogosítványszerzés – tanult elsősegélynyújtást, újraélesztést, csupán egy olyan akad, aki vész esetén használja is a tudását. Nyilván nem a szándék hibádzik, a többség nagy valószínűséggel nem is emlékszik rá, hogyan kell hozzáállni, vagyis inkább hozzányúlni egy eszméletlen, rossz esetben pillanatnyilag halott emberhez. Pedig Dávid szerint csakis rajtunk múlik, hogy tudunk-e javítani a jelenleg igencsak siralmas statisztikán: egy átlagos nyári idényben naponta 70 ember szenved szívhalált Magyarországon, közülük minimum 50-et, de lehet, hogy 55-öt is, azaz 70-80 százalékukat meg lehetne menteni, ha valaki 2-3 percen belül megkezdené az újraélesztésüket. Ehhez képest 7 százalék a jelenlegi túlélési realitás – mivel az esély percenként 10 százalékkal csökken, a mentők kiérkezésekor a 70-ből már csak 10-en vannak olyan állapotban, hogy esélyük legyen a felépülésre.

Dávid alig volt 15 éves, amikor a Facebookon elsősegély- tanfolyamot kezdett szervezni. Addigra könyvekből és a Vöröskereszt ifjúsági önkénteseként alaposan kikupálta magát – túl volt egy-két utcai baleset, vérző fejsérülés és pánikroham kezelésén, úgyhogy bátran bele mert vágni saját „vállalkozásába”. Termet bérelt, oktatási anyagot dolgozott ki, és az első 10 jelentkezőnek teljesen ingyen elsősegély-tanfolyamot tartott. Hamar híre ment a lelkes tinédzsernek, aki a szakkönyvek sokszor vontatott, nehezen érthető, unalmas szövegét úgy tudta lefordítani az egyszeri ember nyelvére, hogy ne csak megértesse a lényeget, de kedvet is csináljon az „életmentéshez”. „Nem vagyok varázsló – mondja szerényen. – Alapvetően nem is az motivál, hogy segítsek, sokkal inkább az, hogy esélyt adjak. Segíteni sokszor nem segíthetünk, de esélyt mindig adhatunk. Megszállott vagyok ebben a kérdésben. Akár mentőn vagyok, akár oktatok, akár csak beszélgetek valakivel, vagy épp a szabadságom töltöm, tudat alatt minden idegszálammal azt figyelem, kinek van szüksége új esélyre.” Inkább törjön a borda!

Az eredetileg Elsősegély – Így ments életet! néven futó amatőr projekt ma már intézményesített, profi formában, SOS Elsősegély néven működik. Dávid az oldalán keresztül több mint 300 000 emberhez jutott már el, közel 5000 követője és majdnem 3000 tanítványa van. Cégeknek üzleti alapon, ám magánszemélyeknek, iskolákban, óvodákban vagy nyugdíjasotthonokban továbbra is ingyen oktatnak. „Az óvodásokkal könnyebb, mint az idősebbekkel” – meséli.

Nyilván az esetükben nem az a cél, hogy a hatévest éles bevetésre készítsük fel, de minél hamarabb megszokja, hogy előfordulhat, összeesik mellette valaki, annál nagyobb eséllyel fog később a tettek mezejére lépni. Nagyon lelkesek, játéknak fogják föl az egészet. Egyszer előfordult, hogy egy kisfiú mesterséges lélegeztetés közben leharapta a kísérleti babánk orrát. De tudod, mit, inkább harapja le az orrát élesben is. Könyörögve kérlek, ha itt most összeesem, inkább törd el a bordámat, mint hogy semmit ne tegyél! A kedvencem az a néni az öregek otthonából, aki végignézett egy oktatódélutánt, majd közölte, hogy jó ez az egész újraélesztősdi, de ha valaki infarktust kap, annak a szívcsakrapontját kell erősen nyomni a kisujj felső percének jobb szélén. Ha a babánk orra bánja, az járulékos veszteség, ha kisujjon lévő szívcsakrapontokat akarnak masszíroztatni velem vagy bárki mással, az kudarc” – mondja mosolyogva.

Amikor Dávid nem újraélesztést tanít, akkor félállásban mentőzik, és évekig speciális mentésekben vett részt. 2012-ben például, 16 évesen felkérték a Ments életet! Alapítvány elsősegélyprojektjének vezetésére, 2011 és 2014 között pedig speciális mentőként katasztrófáknál segített a mentésben, illetve az eltűntszemély-kereső részleget vezette.

Az Eltűnt Személyek Egyesület a mai napig az általa kidolgozott protokoll alapján végzi az eltűnt személyek hozzátartozóinak kikérdezését és a nyomozómunkát.

Azt mondja, ha oda kell pattannia egy földön fekvő emberhez, továbbra is felmegy a pulzusa és izgatottság fogja el, de eddig még mindig sikerült megőriznie a hidegvérét. „Legutóbb épp egy futóversenyen volt egy necces esetem, ahová a Vöröskereszttel mentem önkéntesként, saját felszereléssel ügyelni. Szólt a rendőr, hogy fekszik valaki a földön, valószínűleg részeg, látják a táskát az oldalamon, nézzem már meg. 

Nem nagyon volt kedvem hozzá, a részegekkel sokat nem lehet kezdeni, de persze azért odamentem, és rögtön láttam, hogy sokkal komolyabb a baj. Azonnal megkezdtem az újraélesztését, de mivel szájon át is lélegeztettem, és a defibrillátoromat is bevetettem, szükségem volt segítségre. Odaparancsoltam egy bámészkodó hajléktalant, átadtam neki a mellkaskompressziót, azaz megmutattam, hogy kulcsolja a kezét, és hogy nyomja a mellkasát, és közösen sikerült visszahoznunk, mire kiértek a mentők. 44 éves férfi volt, éppen munkába tartott...”


Bízni a defibrillátorban

Dávid állítja, hogy egy perc alatt bárkit meg tud tanítani az újraélesztés alapjaira, ami éppen csak, de elég ahhoz, hogy ha nincs a közelben szakember, megpróbáljuk életben tartani a beteget. A két kezünket összekulcsoljuk – lehetőleg a jobb kéz ujjait felülről, a kézfej felől kulcsoljuk rá a bal kezünkre –, majd a tenyér csukló felőli élét a mellkas közepére helyezve ütemes nyomkodásba kezdünk. Legoptimálisabb a másodpercenként 2 pumpálás, de ha nem sikerül tartani az ütemet, akkor sincs nagy baj. Inkább törjön egy borda, semmint ne tegyünk semmit. Közben értesíteni kell a mentőket – ha rajtunk kívül nincs más a közelben, szűk egy percre megszakíthatjuk az újraélesztést. Érdemes minél pontosabb leírást adni a betegről: fontos például tudni, hogy a horkolásszerű, akadozó légzés már nem légzés, hanem a keringés leállása után a szervezet utolsó segélykiáltása! Dávid arra is ösztönözne mindenkit, hogy a metróállomásokra, sportlétesítményekbe, bevásárlóközpontokba kihelyezett defibrillátorokat is merjék használni, ha a helyzet úgy kívánja, ugyanis nem a szakembereknek vannak kirakva. Bárki használhatja, aki tud olvasni vagy hallás után képes követni a gép utasításait. Amikor ráhelyezzük az eszméletlenül fekvő beteg mellkasára, bemondja, hogy „függessze fel az újraélesztést, ritmuselemzés”, és ha úgy találja, hogy nincs szükség sokkolásra, a benne lévő „mikroprofesszor” letiltja a rendszert, és hiába nyomkodjuk a gombot, nem enged sokkolni. Ahogy Dávid fogalmaz, „abszolút hülyebiztos”, amit egy kicsivel szofisztikáltabban úgy fogalmazhatnánk, hogy pánikolós embereken tesztelték.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!