Túl messzire nem lehet elmenni

– A ’30-as évek Európája nem azonos a maival, az akkori Németország meg pláne nem azonos ezzel a csepp Magyarországgal. Nincs egy olyan személyiség sem, mint Hitler volt, és talán ez a gazdasági világválság sem lesz olyan mély, mint az akkori volt, legalábbis eddig még biztosan nem olyan súlyos. Van még egy nagy differencia: akkor is, most is Németország és Franciaország jelentette Európa szívét, de akkor a világon semmiben nem értettek egyet, ma pedig szoros szövetségesek. Ez döntően meghatározó a gazdasági szempontok nélkül is. Aki ki akar szállni a buliból, az hova száll ki?

– Többen az akkori és a mostani forradalmi retorika, a politikai célú vizsgálatok miatt látják a weimari párhuzamot.

– Én a kommunikációról beszéltem. Az egy másik kérdés, hogy milyen mértékben óhajtja a jelenlegi rezsim korlátozni a demokratikus szabadságjogokat, illetőleg a demokratikus alapelveket. Van néhány perdöntő kérdés: a hatalmi ágak szétválasztása, a függetlennek mondott szervek függetlenségének a fenntartása. Ha ez bedől, akkor baj van.

– Baj? Orbán Viktor egy éve Kötcsén már beharangozta, mire készül, mégis meglett a kétharmada a Fidesznek.

– A Kötcsén elmondott beszédet, hogy meg kell szüntetni a duális politikai erőviszonyokat, sokféleképpen el lehet keresztelni: a demokrácia korlátozása, törekvés az abszolutizmusra, az önkényuralom egyik válfaja, vagy centrális vonalvezetés. Vannak olyan magukat demokratikusnak valló országok, amelyeket, ha megnézzük közelről, látjuk, hogy a demokrácia legfeljebb lakk a dolgok tetején. A tendencia eléggé egyértelmű, a választási győzelmet követő hónapokban viharsebesen haladt előre a jelenlegi kormányzat, sikert sikerre halmozva a kommunikációban, a közbeszédet átállítva, egy sor demokratikus alapjogot kikezdve. A tendencia hasonló, mint a harmincas évek Németországában, de a nemzetközi és az európai helyzet nem azonos. Ki lehet próbálni, hogy meddig lehet elmenni. Azt gondolom, vagy inkább abban reménykedem, hogy túl messzire azért nem.

– Egy éve azt nyilatkozta: „ha kétharmados többség birtokában alkotmányos és közjogi kérdésekhez is hozzányúl a Fidesz, akkor politikai értelemben rendszerváltozásról beszélhetünk”.

– Az imént ezt megerősítettem. Ez történik most.

– Az ellenzék tehetetlennek bizonyult. Az értelmiség tud bármit tenni?

– Beszélhet, mint én most. De erre szokták mondani, hogy a kutya ugat, a karaván halad. Magyarországon egyelőre sem a civil szervezetek, sem értelmiségiek nem olyan erősek, hogy azt tudják mondani: álljatok meg! Még a jobbak is inkább kivárnak, lebegtetnek: „majd meglátjuk”. Ma azt hallani, hogy október 3-a után minden világos lesz, elkezdődnek a nagy reformok. Vagy elkezdődnek, vagy nem. Én erősen hajlok arra, hogy nem. Kíváncsi vagyok, hogy mindez mikor éri el a lakosság ingerküszöbét, ha olyan hétköznapi dolgokat nézünk, mint a forint árfolyama, vagy hogy nem csökkennek a közszámlák.

– A gazdasági nehézségek mindig kedveznek a szélsőségek előretörésének, ráadásul egyes fideszes vezetésű városok hónapról hónapra teszik a gesztusokat a szélsőjobboldalnak: törvény Trianon emlékére, a ludovikás hagyományok felelevenítése a tisztavatásban, Gömbös Gyula orosházi díszpolgársága, vagy a fővárosi könyvtár átkeresztelése Szabó Ervinről Hamvas Bélára. Ebben lát veszélyt?

– A pénzügyi helyzet szempontjából csak az érdemel figyelmet, ha valóban tartják az ígért államháztartási hiányt, csökkentik az államadósságot és ennek érdekében alapvető reformokat hajtanak vége. Ami a közigazgatásban történt reform címén, az nem erről szól. A többiről meg nem tudunk semmit. Talán október 3-a után. Vagy akkor sem. Pedig ha a dolgok így maradnak, azzal az egész ország rosszul jár. Ami Szabó Ervint illeti: hova vezet ez? Akkor ne végezzünk fél munkát: Kazinczy is egy rohadt baloldali volt, Petőfi királyokat akart akasztgatni, folytassuk Adyval, meg Radnóti Miklóssal és persze József Attilával! Szabó Ervin szociáldemokrata volt, és a széles társadalmi együttműködésen alapuló, demokratikus berendezkedésben hitt.

– Annak idején ön is tagja volt a 2006 őszén történt eseményeket vizsgáló Gönczölbizottságnak. Mit gondol a mostani országgyűlési bizottság tevékenységéről?

– Én tőlük semmi újat nem hallottam. A Gönczöl-bizottság is megállapította a rendőri vezetők felelősségét.

– Dolgozik most valamin?

– Délelőttönként a levéltárban ülök, mert össze akartam gereblyézni azt a szellemi veszteséget, amit ez az ország az 1918–19-es megrendülés után elszenvedett. Aztán rájöttem, hogy ezt tovább kell terjeszteni 1948- 49-re, aztán 1956 utánra, és egyelőre nem folytatom. Beleakadtam egy bizonyos Ágoston Péter népbiztoshelyettesbe, rendkívül érdekes figura, nem tudtam otthagyni.

– Készít számvetést a születésnapján?

– Annyian készítenek, hogy nekem már nem kell. Elégedett vagyok az életutammal. Többször meg kellett gondolnom, hogy kitartok-e a történettudomány mellett, de minden alkalommal úgy döntöttem, maradok, és utólag azt gondolom, amit tettem, jól tettem. Más kérdés, hogy ha most lenne időm meg kedvem, és fognám azt a nem is tudom, hány ezer oldalt, amit összeírtam – mert ugye grafomán a hölgy – és újraolvasnám, akkor biztosan találnék számtalan olyan dolgot, amit ma már másként gondolok és kiigazítanám. De az életpályám értékének nem csak a tudományos publikációimat tartom, hanem azt is, hogy több tucat tehetséges, azóta sikeres fiatalt indítottam el a történészi pályán.

– Fogadalmat is tesz?

– Igen. Megígérem, hogy soha többé nem leszek nyolcvan.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!