Manapság ízelítőt ad a phenjani rezsim az ötvenes évek világából, bár e tekintetben sajnos nem az egyedüli. De a legújabb koreai válság felidézi a hidegháború kezdetének korát, amikor a nyugat politikusai és szakértői csak találgatni tudták, milyen megfontolások vezérlik a világtól elzárkózó és el is szigetelt diktátorokat, s rettegtek kiszámíthatatlanságuktól.
Ijesztően paradox minden soros koreai válság: míg a provokáltak, élükön Washingtonnal, diplomáciával hárítanák el a háborút, a ráadásul most utódlási harcokkal elfoglalt Phenjan tárgyalási szándékát is hadakozással jelzi. Nemrég amerikai polgárokat ejtett túszul, hogy kicsikarja Clinton exelnök (és korábban Carter) Canossa járását, amolyan helyi tekintélynövelésre, most meg a dél-koreai hadihajók óvatlanságát használta ki „odacsapásra”, miután új atomlétesítményeinek bemutatása még nem látszott elegendőnek kikényszeríteni az Obama-kormánytól a közvetlen párbeszédet, amire a rezsim régóta ácsingózik. Washington ezt most is, szokás szerint, Peking közbenjárásával úszná meg, ám ezúttal aligha fog sikerülni. Bár a kínaiak is rettegnek egy észak-koreai összeomlástól, s vele a menekültáradattól, ők is csínján bánnak phenjani klienseikkel, mert egy szokatlanul őszinte kormányember a New York Timesnak bevallotta: nekik a Koreai NDK olyan, mint volt az európai NDK, amelynek elbukását követte a (szovjet) birodalom széthullása. Vagyis ez a patrónus is csak túsz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!