Vidám indulás az iskolába, rendrakás viták nélkül, büntetés- és játszmamentes mindennapok – ez minden szülő álma és terve, de a valóság általában másképp alakul. Dr. Skita Erika és Turáni Szabolcs egy kisfiú és egy kislány szülei, a büntetés nélküli nevelés szószólói. Amikor az első gyermekük megszületett, a hosszú babakocsis séták során szembesültek vele, hogy más nevelési mintákat hoznak a családjukból, és mindkettőnek látták a hibáit. Szerettek volna olyan közös elvekben megállapodni, ami mindkettőjük szerint jó. Ekkor találkoztak a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című amerikai könyvvel, ami nagy hatással volt rájuk. Felvették a kapcsolatot a szerzőkkel, és a könyvhöz kapcsolódó tréning és módszer hazai képviselői lettek.

Az tetszett meg nekik, hogy a módszer nem bonyolult elméleti alapvetéseket fogalmaz meg, hanem praktikus kommunikációs gyakorlatokat. Hamarosan rájöttek, hogy a téma iránti elkötelezettségük másoknak is segíthet, és ez vált a fő foglalkozásukká, azóta folyamatosan képzik magukat, és saját tréningeket vezetnek szülőknek és pedagógusoknak is.


Spórolni a nemekkel

„Amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, azt hittem, ez egy annyira szuper dolog, hogy mindenkinek segíthet. Ez egy kicsit naiv elképzelés volt, el kell ismerni, hogy nem mindenkinek való. A szülőnek el kell jutnia addig magában, hogy felismerje, azokat a mintákat, amiket otthonról hozott, nem szeretné továbbvinni. Ha nem elégedett a reakciókkal, ahogy a gyerekével kapcsolatos konfliktusokra reagál, az frusztrációt okoz, és a változtatás vágyát eredményezheti. De ez a felismerés nem mindenkivel történik meg” – mondja Erika, aki szerint ráadásul az emberek nagyon gyors megoldásokat szeretnének, pedig ilyen nincs. Szabolcs szerint a szülők általában előbb gondolják azt, hogy a gyerekkel van valami probléma, mint hogy felismerjék: az ő kommunikációjukon, konfliktuskezelési módszereiken kellene változtatni.

Már az is egy lépés, ha valaki csöndben tud maradni, nem mondja ki azt a mondatot, amivel elindítaná a rossz játszmákat.

A legtöbb mindennapi konfliktus során a szülők a legjobb szándékkal, de ugyanazt ismételgetik („Vedd már fel a cipőd, elkésünk!”). Pedig valószínűleg, ha valami mást mondanának, sokkal hamarabb érnének el eredményt, és az ideges hangulatot is el lehetne kerülni. A legtöbb szülő naponta számtalanszor mond nemet, tilt meg valamit a gyerekének, sokszor feleslegesen, pedig a „nemnek” jóval nagyobb lenne a súlya, ha nem naponta százszor hangzana el. Így Erikáék inkább azt mondják: „Ugord át a tócsát!” Ahelyett, hogy „ne lépj bele”.

A házaspár által oktatott szemléletmód alapja az empátiára, együttműködésre építő kommunikáció, amely, ha sikeresen megvalósul, a család csapatként működhet.

Erika szerint nagyon fontos, hogy át tudjunk helyezkedni a másik oldalra. A szülő sokszor csak arra koncentrál, hogy a következő „feladatot”, például a reggeli indulást megoldja valahogy. Közben bele sem gondol, hogy ez az ideges kapkodás, feszült hangulat a gyereknek is nagyon rossz, aki lehet, hogy éppen szívesebben befejezné a rajzot, amit elkezdett, vagy megnézné a mese végét. „Már az is nagyon sokat jelent, ha szóvá tesszük, hogy tudjuk és megértjük: ez most nehéz neki, szívesebben maradna még otthon. Ez önmagában még nem oldja meg a problémákat, de ha azt érzi, elismerjük az érzéseit, máris minden sokkal könnyebb – mondja Erika.

Fontos, hogy a gyerek ne a probléma részének tekintse magát, hanem az aktív megoldójának. „Ma reggel az óvodai öltözködésnél azt játszottuk, hogy a szandálok veszekszenek: ki kerülhet előbb a kislányom lábára. Mondanom sem kell, alig várta, hogy igazságot tegyen a vitában, és felvehesse őket” – hoz egy példát Szabolcs.


Mindenki ugyanazzal küzd

A szülőknek tartott tréningeken hamar kiderül, az esetek kilencven százalékában mindenki ugyanazzal a néhány gonddal küzd: hogyan induljunk el reggel, hogy könyörögjem ágyba este, hogy vegyem rá, hogy egyen, mosson fogat. A legtöbben már attól megnyugszanak, hogy ha felismerik: a problémájuk nagyon is általános. Ugyanakkor nehezen fogadják el, hogy nincsenek általános receptek. Vagyis a szülőnek jól kell ismernie a gyerekét, hogy a megfelelő megoldáshoz nyúljon, Erika és Szabolcs egy szemléletmódot, néhány jó példát és eszköztárat tud nyújtani.

„Olyasmit senki ne mondjon vagy tegyen, ami nagyon távol áll tőle, mert azt a gyerek is megérzi, nem lesz hiteles” – teszi hozzá Erika.

A legtöbb szülő azt a kérdést teszi fel nekik: hogyan tudom rávenni a gyerekem, hogy együttműködjön?

De sokszor kiderül, valójában arra szeretné rávenni, hogy azt csinálja, amit ő mond. „A szófogadó és az együttműködő gyerek nem ugyanaz. Persze vannak helyzetek, amikor nincs kérdés, például, ha veszélyben van, nem kezdek beszélgetni vele, hanem cselekszem.

Keretekre és következetességre  persze szükség van, de legalább ilyen fontos a rugalmasság” – mondja Szabolcs.

Szintén nagyon sokan küzdenek azzal, hogyan kezeljék a testvérek közötti konfliktusokat. Erika szerint nagyon fontos, hogy a szülő ne rakjon indokolatlan terheket az idősebbre, már önmagában azzal, hogy „nagynak” nyilvánítja, és több belátást, érettséget vár el tőle, mint ami egyébként életkora alapján elvárható lenne. „A legtöbben sokkot kapnak, amikor azt mondjuk, hogy mi hagyjuk, ők oldják meg a vitás helyzeteket. Ott vagyunk és figyelünk, de nem oldjuk meg helyettük a dolgot, mert ha megszokják, hogy egy külső hatalom tesz igazságot, akkor nem kapják meg azokat az eszközöket, amikkel a konfliktusokat kezelni lehet” – mondja Szabolcs.


Se büntetés, se jutalom

A házaspár csak népszerű tévhitnek minősíti azt a vélekedést, hogy sokkal időigényesebb türelmesen és empatikusan megbeszélni a dolgokat. Ugyanakkor Erika szerint a reggeli indulás körüli konfliktusokat nem ott és akkor kell megoldani, hanem olyankor, amikor nyugi van. „A rossz minta lecserélése lehet, hogy időigényes, de hosszú távon rengeteg időt lehet spórolni azzal, ha nem kell ugyanazokat a rossz hangulatú vitákat mindennap lefolytatni, mert megvannak a jól bevált, működő gyakorlatok” – teszi hozzá Szabolcs. Erikáék egyik legfontosabb elve, hogy nem büntetnek, de nem is jutalmaznak, mert a két dolog hasonlóan működik. „Ezek mind külső, kényszerítő tényezők. Ha megbüntetem, nem azért nem fogja megcsinálni ugyanazt legközelebb, mert az nem jó, hanem azért, hogy elkerülje a szankciót. Így maga a cselekedet elveszti a jelentőségét, nem segít a belső motivációk kialakításának” – mondja Erika, aki úgy gondolja a büntetés a gyerek lelkének is nagyon rossz, mert mindig visszamenőleg akar megtorolni valamit, de nem nyújt kulcsot, hogy legközelebb hogy lehet jobban csinálni a dolgot.

A jutalmazás szerintük szintén a valódi motivációt veszi el, hosszú távon az lenne a cél, hogy ne azért pakoljon el, mert csokit kap érte, hanem azért, mert neki is fáj, ha legóra lép, és ha rend van, több helye lesz játszani. Ráadásul tudni fogja, hogy mi hol van. Ehhez persze az is kell, hogy a szülő el tudja engedni a „tökéletes rendet”, és elfogadja, hogy a gyerek nem pont oda rak mindent, ahová ő szeretné.

Sajnos a magyar közoktatás, az osztályozás alapvetően a büntető-jutalmazó rendszer. Amikor pedagógusoknak tartanak tréninget, azért is nehéz dolguk van, mert a tanárokat a rendszer kényszeríti erre. Ennek ellenére úgy gondolják, sokan szeretnének ezen változtatni az iskolák falain belül is.

„Amikor mi gyerekek voltunk, az volt a fontos, hogy kövessük az utasításokat, csendben, egyedül meg tudjuk oldani a feladatokat. A 20. század sok szempontból az engedelmességet tekintette erénynek, de ma már ez nincs így. A munkahelyeken is a csapatmunkát, a problémamegoldó, kommunikációs képességet értékelik” – érzékelteti Szabolcs, hogy miért lenne fontos változtatni a most uralkodó szemléleten. Ha az iskolában egyelőre nem is megy, legalább otthon.



Az együttműködés veszekedés
és kiabálás nélküli lehetőségeiről,
bevált gyakorlatairól
tartanak konferenciát
Családi csapatépítés címmel
2017. április 22-én Budapesten.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!