Mégiscsak támogatja Jean-Claude Junckert – jelentette ki pénteken Angela Merkel német kancellár, véget vetve az európai parlamenti választásokat követő találgatásoknak, melyek azt latolgatták, beleegyezik-e a legnagyobb európai állam vezetője, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök legyen az Európai Bizottság elnöke, esetleg honfitársa, a szociáldemokrata Martin Schulz mellett áll ki, vagy pedig egy nevető harmadikra szavaz..
Az EU legnagyobb gondja mindig is az volt, hogy a fontos döntések a polgárok felhatalmazása nélkül születtek. A szakzsargonban „demokratikus deficitnek” nevezett problémát rendszerint azzal orvosolták, hogy a döntéshozatalt a választókhoz közelítették. Maga az Európai Parlament (EP) is ezért jött létre 1979-ben. Az EP „emberarcúvá” tételének újabb állomása volt a múlt heti választásokat megelőző kampány is, melyben a legfontosabb pártcsaládok megnevezték jelöltjüket az Európai Bizottság élére.
A kezdeményezés azt sugallta, hogy az EP dönt arról, ki lesz a Bizottság elnöke, holott ez erős csúsztatás volt. A 2009-ben életbe lépett Lisszaboni Szerződés értelmében az unió állam- és kormányfőinek, azaz az Európai Tanácsnak előbb meg kell egyeznie a jelöltről olyan módon, hogy figyelembe veszik az EP-választások eredményét. Vagyis az EP csak az Európai Tanács döntésére adhatja az áldását, ami elég messze van attól a föderalista illúziótól, hogy az európai polgárok megválasztják a kormányzó pártot, amelyből aztán kikerül az európai miniszterelnök.
Az, hogy ki az úr a házban, az Európai Tanács keddi ülése is megmutatta, ahol a brit, holland, magyar és svéd kormányfők határozottan ellenezték, hogy automatikusan a hétvégi választásokon győztes pártcsalád jelöltjét javasolják a Bizottság élére. Angela Merkel is azt mondta, hogy „a megfelelő jelöltek szélesebb arcképcsarnokát kell megvizsgálni”, hiába győzött az Európai Néppárt, melynek történetesen az ő kereszténydemokratái alkotják a gerincét. Felmerült tehát a gyanú, hogy a kancellár a politikai elköteleződés dacára jobban favorizálná honfitársát, Schulzot, de szóba került, hogy a francia Christine Lagarde ülhet át az Nemzetközi Valutaalap vezetői székéből a Bizottságéba, bedobták a szépséges dán miniszterelnök, Helle Thorning-Schmidt nevét is, aki ezt nem kommentálta, ellentétben a harmadik potenciális jelölttel, Jyrki Katainen finn miniszterelnökkel, aki nem csinált titkot abból, hogy júniusban lejáró mandátuma után uniós babérokra tör.
A kutya azonban máshol volt elásva. Merkel már az EP-kampány alatt is kritizálta az „elnökcastingot”, mondván, hogy az előre elrendelt elnök erősen beszűkíti az állam- és kormányfők mozgásterét. Pedig ötévenként egy sor magas tisztviselőt kell kinevezniük, és az eredmény – az uniós döntésekre rendkívül jellemző módon – afféle csomagban születik meg: azért cserébe, hogy az egyik fél jelöltje kerüljön például a Bizottság élére, a másik fél favoritja lesz majd az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője vagy az Európai Tanács elnöke.
Így a német kancellár keddi habozása valójában nem volt más, mint ügyes politikai húzás. Azzal, hogy bizonytalannak mutatta magát, a saját tárgyalási pozícióit erősítette.
Hogy megválasztják-e ezután Junckert? Szinte biztos. Az EP-választások után ismét „Németország lett Európa erős embere”. A britek és franciák csúfosan leszerepeltek azzal, hogy az euroszkeptikus pártok a szavazatoknak több mint negyedét megszerezve a kormánypártokat jóval megelőzték. Ha egy eddig ismeretlen jelöltet állítana az Európai Tanács, azt a sértett EP-képviselők soha nem hagynák jóvá, ami hatalmas presztízsveszteséget okozhatna az állam- és kormányfők testületének.
MR. EURÓ. Jean-Claude Juncker több szempontból is csúcstartó az európai politikusok között. 1995 és 2013 között volt Luxemburg miniszterelnöke, így ő a leghosszabb ideig hatalomban lévő demokratikusan megválasztott kormányfő a világon. Emellett húsz évig a pénzügyminiszteri posztot is betöltötte, és nyolc évig vezette az eurót használó országok együttműködését koordináló Eurócsoportot. Utóbbi élén nagy szerepet játszott abban, hogy nem esett szét az eurózóna. Junckernek az európai ügyekben való jártassága és elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, de sokan azért kritizálják, mert soha nincs igazi véleménye, a kompromisszumok embere. David Cameron brit miniszterelnök már a jelöltségét is ellenezte, mondván, hogy a „régi idők embere”. Holland kollégája, Jeroen Dijsselbloem, mikor átvette tőle az Eurócsoport elnökségét, azt nyilatkozta Junckerről, hogy alkohol- és dohányfüggő. Orbán Viktor pedig azért nem szimpatizál vele, mert több luxemburgi politikus is élesen kritizálta a magyar kormányt. Igaz, hogy Juncker momentán nem, de nem is utasította rendre sem külügyminiszterét, sőt egy interjúban méltatta is a luxemburgi uniós biztos, Viviane Reding erőfeszítéseit.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
