Negyven éve nem derült ki, mi is történt pontosan abban a hat napban. Balassagyarmaton 1973 óta kering a történet. Az ország első túszdrámájának helyszínén a mai napig sokan és sokféleképpen mesélik azt, hogy mi történt egykor abban a bizonyos leánykollégiumban. A város képtelen túllépni a történteken, mert biztosat senki sem tud róla. Hatala Csenge 14 éves volt, amikor először hallotta a sztorit. Aztán később újra és újra felbukkant az életében, elsuttogott vagy néha élvezettel mesélt féligazságokon keresztül bontakozott ki számára a történet.

 

1973. január 7-én este 10 órakor a 18 éves Pintye András és öccse, a 17 éves László fegyverekkel felszerelkezve besétált Balassagyarmat középiskolai lánykollégiumába. Az volt a tervük, hogy túszokat ejtenek, és így követelik, hogy elhagyhassák az országot. Húsz lányt ejtettek foglyul, közülük hatnak sikerült megszöknie. Beszámolóikat kezdetben a rendőrség nem vette komolyan, csak később rendeltek el szükségállapotot. A belügyi hatóságok vették át az ügyet, ám ők sem tudták pontosan, hogyan kellene megoldani a helyzetet. Hat napig tartott a túszdráma, végül január 12-én mesterlövészek lőtték agyon az ablakhoz túl közel álló Pintye Andrást, öccse azonnal megadta magát. 15 év börtönre ítélték.

 

„Valahogy mindig úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Voltak olyan dolgok, amik nem illettek bele a képbe. Akadt például, aki azt mesélte, hogy a fiúk megerőszakolták a lányokat. És hasonlók. Úgy éreztem, hogy ki kell derítenem az igazságot” – kezd bele Csenge a történetbe. Egy olyan városban felnőve, amely egy több mint negyven éve kimondatlan traumától szenved, ez talán nem is olyan érthetetlen. Így Csenge 17 éves korában céltudatosan neki is látott az igazság felkutatásának. Sokan megkérdezik, hogy van-e rokoni kapcsolat közte és Hatala József volt országos rendőrfőkapitány között, mintha az megmagyarázná az egykori bűnügy iránti szenvedélyes érdeklődését. Nincs. Csenge maga sem tudja megmagyarázni, miért vált ennyire fontossá számára az igazság kiderítése. Nem volt könnyű dolga. Bár a levéltárban olvashatóak korabeli, az üggyel foglalkozó dokumentumok, de ezek az iratok sem mondták el a teljes történetet. Így a gimnazista lány nyakába vette az országot, és felkereste azokat, akik átélték a történteket.

Volt, ahol elutasították, mondván, túl fájdalmas az emlék ahhoz, hogy felidézzék. Máshol nem hitték el elsőre, hogy ez a törékeny, fiatal lány valóban rájuk, az ő élményeikre kíváncsi. Hosszas beszélgetések kezdődtek, gyakran nagyon fájdalmas emlékek felidézésével. És kutatás. Nem csak a túlélők, de a fennmaradt iratok után is, és az egykori helyszínek bejárása, felkeresése.

Lassan állt össze a kép.

Csenge mindeközben egyetemre ment, amerikanisztikát tanult, élte az életét. De a szabad perceit mindig, mindenhol ez a történet töltötte ki. És amikor befejezte az egyetemet, teljesen átadta magát a balassagyarmati túszdrámának, és – maga is így írja le – megszállottan dolgozott, amíg be nem fejezte a könyvet. Összesen nyolc év kellett hozzá. Persze voltak olyan időszakok, amikor úgy érezte, nem biztos, hogy meg tudja írni a történetet. „Azt például tudtam, hogy ha a Lacit nem sikerül megszólaltatnom, akkor nem tudom befejezni a könyvet” – meséli. Lacit, vagyis Pintye Lászlót (aki ma már más néven él), a túszejtő testvérek fiatalabbikát, aki túlélte a drámát (bátyját, a terv kiötlőjét mesterlövészek lőtték le a kollégium ablakán keresztül), és akit 15 éves börtönbüntetésre ítéltek.

Csenge megtalálta Lacit, méghozzá nem is akármilyen körülmények között. Miközben ugyanis kutatott, eljutott abba a temetőbe is, ahol az idősebbik Pintye fivér hamvait elhelyezték. Épp a legjobbkor – a bérleti díj már jócskán lejárt, a sírt senki sem látogatta, így mivel ő volt közel s távol az egyetlen, aki érdeklődött, végül a kezébe nyomták az urnát, vigye, ahova akarja. „Azért akkor egy kicsit úgy éreztem, hogy itt valami nagyon furcsa dolog történik, aminek én is a része vagyok. Talán túlságosan is” – meséli Csenge. Végül úgy döntött, hogy a hamvakkal együtt keresi fel az életben maradt testvért, aki mindaddig úgy tudta, hogy bátyja ismeretlen helyen, név nélkül van eltemetve – ez is egyike volt azoknak a tévinformációknak, amelyek az eset körül keringtek.

„Azért nem úgy kell elképzelni, hogy a hónom alatt az urnával bekopogtam… Csak később adtam oda neki. Akkor, amikor először odamentem, abban sem voltam biztos, hogy tényleg jó helyen járok. Aztán hosszú idő telt el, mire olyan kapcsolatba kerültünk, hogy elmondott nekem olyan dolgokat is, amikre szinte már nem is emlékezett. De a mai napig van olyan, hogy néha még erről beszélgetünk” – magyarázza Csenge, mert tartják a kapcsolatot. „Lacinak is mondtam, neki köszönhetem, hogy találtam magamnak új témát, új célt. Ő olyan ember, aki nagyon érzékeny a társadalmi problémákra, szeret vitatkozni a számára fontos témákról. Mi is sokat beszélgettünk, a börtönben megélt éveiről is, ekkor kezdtem el érdeklődni a fogvatartottak történetei, sorsa iránt. Ma már ezt kutatom” – vázolja további céljait. És nem Laci volt az egyetlen, akivel Csenge szoros kapcsolatot alakított ki, az egykori túszul ejtett lányok – mára asszonyok – közül is volt, akivel baráti viszonyba került. Fájdalmas emléke, hogy egyikük már nem él, leukémiában hunyt el, még a könyv megjelenése előtt. Mint mondja: „ezeket az élményeket nekem is nehéz feldolgozni, hogy ilyen közel kerültem az egész történethez”.

A hosszas kutatómunkának, a megszámlálhatatlan órányi beszélgetésnek egy könyv, a Hírzárlat lett a végeredménye. „Összeraktam az interjúk és a dokumentumok darabkáit egy egésszé, az addig hiányosan vagy tévesen ismert részleteket kiegészítettem. Számomra is kiderült, hogy a rendőrség mennyire nem volt akkoriban felkészülve egy ilyen helyzetre, mennyit hibáztak, és végül hogyan oldották meg a problémát – nem egészen úgy, ahogy eddig tudtuk. Persze, ez nem is csoda, akkoriban teljes hírzárlatot rendeltek el, titkosították az ügy iratait, hisz nem lett volna jó, ha kiderül, hogy mi történt pontosan. Ez épp olyan, mint amilyen az ítélet is volt, elrettentő jellegű, hogy másnak még csak eszébe se jusson hasonló bűncselekményt elkövetni. Ebből a szempontból ez a hírzárlat sikeres is volt” – véli Csenge.

Most, hogy Csenge befejezte a könyvét, máris új problémákon töri a fejét. Újra az igazságot keresi, nyilván ugyanolyan kérlelhetetlenül, azt azonban egyelőre nem árulja el, hogy mi lesz a következő megfejtendő rejtély, aminek a nyomába ered.

Ami viszont az első kötetével kapcsolatban örömmel tölti el, az az, hogy a túlélők elégedettek voltak azzal, ahogyan megírta a történetet. „Ők egyáltalán nem tartották a kapcsolatot, az eset után nem is beszéltek egymással. Néha úgy éreztem, hogy a leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a többiek hogyan élték meg az eseményeket, hogy ők mire emlékeznek. De mind pozitívan értékelték a végeredményt. Sokuknak fájt, hogy a korábban megjelent regényben (Végh Antal Könyörtelenül) és a filmben (Gazdag Gyula Túsztörténet) sok minden nem úgy volt megjelenítve, ahogy azt ők átélték. Ezekkel a torzításokkal leszámoltunk.” És talán végre sikerül Balassagyarmat negyvenéves traumáját feloldani. Egy mindössze huszonöt éves lány kitartó munkájának köszönhetően.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!