Van kedved szétdobálni a párnákat a szőnyegen? – kérdezi Anton Edit óvónő a 3 éves Áront, aki szempillantás alatt képes eldönteni, hogy besegít a reggeli térrendezésbe, tovább gyurmázik, vagy inkább almateát készít. Most épp van kedve segíteni, úgyhogy azonnal ugrik, a párnákat gondosan kupaccá halmozza a szoba közepén, majd megvillantva gribedlijeit belehempereg. Aztán hirtelen felpattan, és cincogó egérhangon közli: „most kimegyek pisilni”. És kimegy. Nem kér engedélyt, a pomázi Almafa óvodában a szükségletek kielégítése alapjoga a gyerekeknek. Mint ahogy arról is maguk dönthetnek, hová ülnek a reggelinél, megeszik-e az ételt vagy sem, átruccannak-e a tesóhoz a szomszédos nagycsoportba, vagy hogy pihenőidőben alszanak, vagy inkább csendben elmolyolnak valamivel.

Néhány hete a Guardian cikke nyomán a 444 amolyan szenzációként írt egy németországi óvodáról, ahol a gyerekeket a szó megvalósított értelmében demokratikus keretek között nevelik. Vannak jogaik, vitás kérdésekben szavazhatnak, és maguk dönthetnek a szabályaikról is. Az internet percek alatt felforrt a cikk megjelenését követően – a sok „végre egy hely…” típusú vélemény mellett voltak, akik egyenesen anarchiát emlegettek, ha győz a gyerekuralom. Mások üdvözítették ugyan a kezdeményezést, de hangot adtak abbéli aggályaiknak is, hogy vajon egy 3-4-5 éves gyerek, életkori sajátosságaiból adódóan, képes-e egyáltalán arra, hogy közösségi szempontokat helyezzen a saját érdeke elé.


Most az egyszer

Hogyan várható el egy társadalomtól, hogy demokratikusan működjön, ha a tagjai autoriter, azaz tekintélyelvű nevelési metódusokhoz szoktak? – teszi fel a kérdést Sir Ken Robinson oktatási tanácsadó, Az iskola megöli a kreativitást című TED-talk előadója. Ha nem tanulnak meg idejekorán önálló döntéseket hozni? Ha a szabályokat csak korlátként tudják értelmezni?  Ha huszonéves korukig nem tapasztalják meg, milyen magukért és egy működő közösségért felelősséggel tartozni?

Azt állítja, hogy egy demokratikus intézményben sokkal automatikusabban valósulnak meg azok az elvek, amelyekért egy tekintélyuralmi rendszerben vérrel-verítékkel küzdenek a pedagógusok: ilyen az önállóságra nevelés, a sokoldalúság kialakítása vagy a másik emberre odafigyelés képessége. Anton Edit is úgy véli, hogy a tiltás és a parancsuralommal felállított szabályrendszer az esetek döntő többségében kontraproduktív, azaz ha nem vigyázunk, visszafelé sül el. „Nálunk sincs anarchia, a mi óvodánkban is működik egy keretrendszer: a játék-mozgás-kommunikáció szakmai program alapvetései mentén foglalkozunk a gyerekekkel. Ugyanakkor éppen azért választottuk ezt a programot, mert ebben láttunk leginkább lehetőséget a kreativitás kibontakoztatására és a döntésképesség kialakítására.

Mindennek megvan ugyan a maga ideje, de az adott időn belül a gyerek dönthet arról, hogy mit szeretne csinálni. Középsőtől van például egy úgynevezett választótáblánk, melyen mindenki maga döntheti el, hogy mese-zene foglalkozáson, valamilyen mozgásos alkalmon, barkácstevékenységen vagy játékon szeretne részt venni. Egyetlen megkötés van csupán: egy csoportból 5-en jelentkezhetnek. Ha torlódás van, egymással kell megegyezniük. Nem mondjuk nekik külön, de ha van rá fifikájuk, és egységesen belemennek, észszerű keretek között a szabályok is áthághatók. Egy alkalommal például 6-an jelentkeztek a csoportomból barkácsolásra. Az utolsó kislánynak eszébe jutott, mi lenne, ha most az egyszer hatan lennének. Mivel az ötös limitet is együtt állítottuk fel, így a gyerekeknek kellett közösen dönteniük arról, beveszik-e Dorkát hatodiknak. Sokáig ment az igennem érvharc, aztán úgy határoztak, hogy most az egyszer kivételt tesznek. Szigorúan most az egyszer.”


Emberre lőni tilos!

Aztán ott vannak a fiús meg a lányos játékok. A fiúk imádnak harcosat játszani, lövöldözni, néha durván odacsapni, a lányok zöme viszont nehezen tűri az efféle haddelhaddot. Mivel azonban az Almafa oviban a tiltás nincs a nevelési eszközök listáján, kellett valamilyen konszenzusos megoldást találni, hogy a fiúk is jól lakjanak, és a lányok jóérzése is megmaradjon. Közösen összedugták a fejüket, és Edit segítségével ugyan, de maguk a gyerekek lefektettek egy fegyverhasználati szabályzatot. Emberre lőni tilos, úgyhogy kellenek céltáblák – addig se lődöznek, amíg a köröket gyártják –, és mindennap ki lett jelölve egy „ereszd ki a táradat” óra. „Ahogy szabadon puffogtathattak, már nem is volt olyan érdekes az egész. Hamar lefutottak a reggeli csetepaték és célba lövések – meséli Edit. – Így van ez az evéssel is. Ha szabad nem megenni, már nem is utálják annyian a spenótot.” A szakember szerint az evés az egyik legkönnyebben használt manipulációs eszköz, amivel a kicsik lázadnak, keresztbefekszenek a szülőnek, és amivel burkoltan a véleményüket fejezik ki.

„Ha látják, hogy bizony mi azt is megengedjük nekik, hogy éhesek legyenek, és nem esünk kétségbe, mi lesz velük, ha nem esznek, előbb vagy utóbb egészen biztosan megkóstolnak valamit” – állítja az óvónő.


Csak inspirálunk

Az egészen minicsoportosok, azaz a háromévesek még felkínált alternatívákból választhatnak: főzöl vagy inkább gyurmázol? Teát vagy vizet kérsz? Megpróbálod elcserélni azt az autót valamire, vagy megvárod, amíg a másik már nem játszik vele? A vagy-vagy kérdés nem enged igen-nem közötti opciót, viszont megadja a választás lehetőségét. A piciknek, akik még éppen hogy kezdik felfedezni a saját határaikat, hogy meddig terjed ő, és hol kezdődik a másik, mi az enyém és mi az övé, leginkább azt lehet megtanítani, vallja az óvodapedagógus, hogy mindig van választásuk. Hogy aztán mire középsősök és nagycsoportosok lesznek, alapvetés legyen számukra, hogy sok mindenben nemcsak lehet, de kell is dönteniük. Például abban, hogy merre menjen egy-egy játék. „A nagyobbaknál már csak inspirálunk, de véletlenül sem mondjuk meg nekik, mit és hogyan csináljanak – mondja Edit. – Készülök ugyan egy vitaindító mesével, de hogy aztán annak kapcsán milyen tematika mentén alkotnak vagy báboznak tovább, az a saját kreativitásukon és temperamentumukon múlik. Elképesztő, ahogyan szinte automatikusan kialakulnak a közösségben betöltött szerepek, ha a csoport magát szabályozza. Ha nem én akarom megmondani, ki mennyit szerepeljen, hogyan legyen egyenlőség a csoportban, hanem ők maguk vesznek fel egy-egy a habitusuk szerinti attitűdöt. Volt egy kis hercegnőm, aki egy havas téli napon 45 percen át húzatta magát négy nagyobb gyerekkel a szánkón. Az anyukája persze szóvá tette, hogy miért nem avatkoztam be, de azért nem tettem, mert a világ legboldogabb öt gyereke szánkózott ott abban a szűk órában. Négy inkább szolgálni szeretett. Imádták, hogy nagyok és erősek, és miattuk száguld a szánkó. Egy meg azt élvezte, hogy kiszolgálják. Így volt meg az egyensúly. Abban az adott pillanatban így volt mindenki a helyén. Ha a gyerek tudja, hogy akármikor elmondhatja a véleményét, és megtapasztalja, hogy a problémáját nem én fogom megoldani, kvázi felülről, hanem maga talál rá gyógyírt a társaival együtt, akkor biztonságban érzi magát. Akkor mer önmaga lenni. Akkor a saját, természet adta tehetsége is könnyebben kibontakozik. Akkor működik közösségben is.”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!