A metróban a jegyet automaták árusítják, s csak ötjüanos bankjegyet fogadnak el. Van egyes, tízes, húszas, ötvenes, százas is, de a tervezők az ötöst gondolták ki. Ha nincs ötösöd, szívesen váltanak neked egy ablaknál, s aztán mehetsz vissza az automatához. A közlekedési osztály biztos talált volna a városban, de valószínűleg a saját utcájában is több vállalatot, amely képes lett volna olyan automatát kínálni, amely minden címletet és érmét elfogad, bármiből visszaad, a végén még a vásárló hátát is megveregeti, de nem így történt. Viszont a metróhálózat pazar.

Ritkán adatik meg, hogy az ember tíz napot töltsön Sencsenben anélkül, hogy ott különösebb dolga lenne. Oda mindenki dolgozni jár. Akik ott laknak, azok döntő többsége is csak ideiglenesen van ott: dolgozni. A város még ötvenéves sincs, s kifejezetten azért hozták létre, hogy a kínai gazdaság egyik kísérleti terepe, majd amikor a kísérlet sikerülni látszott, egyik motorja legyen. A néhány százezresből bő tízmillióssá nőtt területre odautaznak az emberek, dolgoznak, ki három napig, ki tíz évig, aztán elmennek. Őshonos sencseniek alig vannak, a többség különböző időtávra szóló letelepedési engedélyekkel lakik itt. Csak azokat százezrekben lehet mérni, akik az itt székelő vállalatok Kína- és világszerte működő telephelyeiről éppen ideutaztak eligazításra vagy továbbképzésre.

Én is voltam már itt többször, leginkább három napig, elvégeztem a dolgomat, s elmentem. Soha nem utaztam ezért tömegközlekedéssel, tartósan nem ettem szabadon választott helyeken, nem jártam rendszeresen boltba, piacra, s munkán kívüli társadalmi kapcsolataim a taxisofőrrecepciós- londiner háromszögben mozogtak. Ezzel a módszerrel kreált ítéleteim így néztek ki: piszok nagy, átláthatatlan, modern, kivagyi, de a szomszédos Hongkonggal szemben alapból kisebbrendűségi érzésekkel küzdő, azt másoló város, ahol marha meleg van és nagy a pára.

A pára tényleg nagy, és meleg is van. Szenvedünk, állandóan izzadunk, és néha nehéz a lélegzetvétel. De ezt igazából meg lehet szokni. Viszont minden penészedik, s állandóan dohszagot érzünk, ha belépünk valahová. Biztos kiterjedt tudománya van az ez elleni küzdelemnek, de az a benyomásom, hogy egyelőre a penész áll nyerésre. Amikor az osztályon felüli szállodába léptünk be, ahol 18 fokosra kalibrálták a hőmérsékletet, s biztosak lehettünk benne, hogy jó minőségű a szellőztető rendszer, s huszonnégy órán át mennek a légkondik, ott is a dohszag volt az adjon isten.

Egyszer a turisztikai hivatal vendégeként jártam itt, ezért már tudtam, hogy az utcaképen kívül óriási témaparkok kínálják magukat a látogatóknak. Az egyikben felépítették Kína látványosságait, nagy falat, Potala-palotát, Nyugati-tavat, mindent – kisebb méretben, de nem kicsiben. A másikban a világ látványosságait nézhetjük meg Eiffel-toronytól az aranyban csillogó, életnagyságú Johann Straussig. A harmadikban vurstli van, a negyedikben nemzetiségek, és így tovább. Ahogy a város kinőtt, úgy kellett vele kinőnie tereknek és intézményeknek, ahol az emberek a szabad idejüket tölthetik, ahol gyönyörködni tudnak.

Itt eredendően nem volt semmi ilyesmi, hiszen csak halászfalucskák léteztek a területen. Nem rakódtak egymásra történelmi rétegek, viszont nagyon szép volt a hely, a természet. S ahogy cseperedett a település, hegyeket, tavakat vett lassan körül, melyek bekerültek a városba, ugyanakkor kénytelenek voltak hegyek, tavak maradni. Így keletkezett például az 588 hektáros városi botanikus kert. Önmagában is gyönyörű, hegy, völgy, tó, burjánzó déli vegetáció, de a kínai versenyszellem azonnal elkezdte feljavítani. A turbó jegyében hat tájegységet alakítottak ki benne, s ezekben tizenhét kisebb kertet építettek. A kaktuszkertben például rettegtem, hogy valamelyik gyerek megbotlik és közéjük esik, mert ameddig elláttam, csak tű, tű és tű állt ki a zöld háttérből. Persze, külön-külön már járhatott az ember mangroveerdőben, pálmaligetben, orchideakertben vagy bambuszligetben, de azért annak kifejezetten kínaias, kivagyi bája van, amikor kis nyitott buszokkal utazunk az egyikből a másikba, a kettő között pedig az egyébként nem kevésbé lenyűgöző helyi flóra és fauna lát el bennünket néznivalóval.

Biztosra mentem a velem időző gyerekekkel: van benn paleontológiai múzeum is, hatalmas és kisebb dinoszaurusz-csontvázakkal, vetítéssel, üvöltéssel. A múzeum körül húszezer négyzetméteren fosszilis erdő található, több mint ötszáz megkövesedett fával, melyeket nem itt találtak, hanem ide hozták őket Kína minden sarkából és a világ legkülönbözőbb országaiból az Egyesült Államoktól Madagaszkáron át Indonéziáig. Az erdőt – itt jön a kínai figura – szó szerint kell érteni. Bár a fosszilis fák normál esetben fekvő helyzetben vívták ki státuszukat, a mi parképítő barátaink újraépítették őket állóvá, összeragasztgatva és kibalanszírozva, vagyis valóban – levél és kisebb ágak nélküli – fosszilis fák között sétálhatunk. Olyan érzés, mintha benne lennénk élőként egy kiváló minőségű 3D-s számítógépes grafikában, hiszen ilyen valójában nincs.

Bár Hongkong szomszédsága sok másolási lehetőséget rejt, sokan mégis azt mondják, Sencsenben minden „pekingi”. Pekingiek az emberek, mandarinul beszélnek, pekingiesen sokféle a konyha, pekingiesek a szokások. Van ebben túlzás, de sok az igazság is benne. Csak nem a hagyományos, őshonos pekingire kell gondolni, hanem a valóságos pekingi elitre, az adminisztrációra és az üzleti világra. Az a „pekingi” réteg ugyanis Kína minden pontjáról verbuválódott és verbuválódik, mandarinul beszél, hiszen ez a lingua „franca”, főleg a pekingi konyhán él, de minden egyébre szüksége van, s teljesen önálló a szokásrendje. Ilyen értelemben Sencsen is egy nagy „Peking”, de azért érhetnek meglepetések.

A kisebbik fiam kitalálta, hogy ő levest szeretne. Kiszemeltük az egyik kifőzdét, ahol nagy cserépkannákban sorakozott vagy hatféle leves. Mindegyikben megforgattam a merőkanalat, hogy láthatóvá váljék az anyag, s tudjunk választani. Míg a gyerekek hezitáltak, én felmértem, hogy a mellettünk lévő pultban kis tálkákba porciózva különböző elkészített ételek vannak. Azt ugyan nem tudtuk megállapítani, mi micsoda, de azért a halat a hústól, a húst a zöldségtől megkülönböztettük. Kitűnően megebédeltünk. Két-három nap múlva ismét levest akartak a gyerekek, s elmentünk ugyanoda. Szerencsénk is volt, mert közben a személyzetbe került egy kislány, aki alapszavakat tudott angolul. Szépen végig kérdezgettem a leveseket, majd a pultban lévő ételeket is, s így megtudtuk, hogy ami három nappal korábban a leginkább ízlett nekünk, az bizony kutya volt.

Sencsenben hatalmas az ideiglenesség infrastruktúrája, bérelhető lakásokkal, szállodákkal, vendégházakkal, tréningközpontokkal. Van angol nyelvű napilapjuk, olyan, amilyen, de van: a Shenzhen Daily. Ehhez képest, ha valaki nem tud mandarinul, ne vágjon túl bátran neki a városnak. A metrón és nagy irányjelző közúti táblákon kívül nem lát majd latin betűt, senki nem fog tudni neki segíteni, s a taxis nem megy át a szomszéd kerületbe. Ha egy kis pechünk van, pont ugyanolyan elveszettek leszünk, mint egy átlagos kínai Európában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!