A blues felemel

Tízévesen michigani jazz-színpadokon parádézott – kívülről fújta Ella Fitzgerald dalait –, alig múlt húsz, és Európa is a lábai előtt hevert, huszonöt évesen pedig már Broadway-produkciók versengtek Dee Dee Bridgewaterért. Ő volt az első fekete bőrű Sally Bowles a Kabaréban, a The Wiz című musical főszerepéért pedig elnyerte a színházi Oscarnak is nevezett Tony-díjat. A háromszoros Grammy-díjas, hetvenhez közelítő, kopasz énekesnő már többször járt saját jogon Magyarországon, ám most egy öreg barátja meghívására érkezik hozzánk: Quincy Jones 85. születésnapi koncertjén lép fel sztárvendégként, Richard Bona és Radics Gigi társaságában.

– Sokan találgatják, miért nincs haja – olvasni a neten aggódó megnyilvánulásokat és konspirációs elméleteket is…

– Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy így kényelmes. Elegem lett a hajammal való tortúrákból, a fellépések előtti macerákból, végeláthatatlan fodrászkodásból, parókákból. Lassan 8 éve ez a kedvenc hajviseletem, ha mondhatom így, cseppnyi iróniával.

– Szinte mindent kipróbált, ami egy énekesnő zenei palettájára felfér: énekelt jazzt, musicalt, sanzont, R’n’B-t, legutóbbi, Memphis... – Yes, I am ready (Igen, készen állok) című lemezén azonban mintha viszszatérne egy ősibb, bluesosabb hangzáshoz, illetve ezzel együtt talán a gyökerekhez. Mire áll készen?

– Készen állok rá, hogy az legyek, akinek születtem. Az a lány, aki amikor Michiganben tízévesen színpadra állt, még ösztönösen hozta a szülővárosa, Memphis afroamerikai zenei világát. Ott születtem ugyan, de nagyon kicsi voltam, amikor elköltöztünk. Nem nagyon voltak emlékeim. Ám amikor elkezdtem nyomozni a gyökereim, a szülőhelyem után, egyetlen pillanat alatt feltört valami mély otthonosságélmény, innen, legbelülről. A ház például, ahol születtem, alig pár sarokra áll a legendás Royal Stúdiótól, az apám jó barátja volt az alapító Willie Mitchellnek. Több zenekarban is együtt játszottak. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá, hogy már általa része lettünk a feketezene-történelemnek. Először trilógiában gondolkodtam, hogy majd lemezről lemezre végigmegyek az ötvenes években indult amerikai zenei irányzatokon, és a rock and rolltól a gospelen át a „Motown”-ig, azaz Detroit sajátos zenei világáig megszólaltatom az összes különféle stílust, de most azt hiszem, hogy inkább megállok Memphisnél.

– Ön a lemezborítón tétován álldogáló kislány?

– Bizony, én vagyok. Ez az egyetlen kép a gyerekkoromból, melyet sikerült valamiféle csoda folytán megmenteni. Anyám a demenciája korai szakaszában minden családi fotót megsemmisített, ez az egy valahogy megbújt egy doboz alján. Két és fél éves lehetek, és az Orpheum Színház színpadán állok, apámra várva. Amikor épp nem tanított, session zenészként különféle memphisi zenekarokban játszott. A kép állítólag az ő fellépésén készült. Anyám nem szerette ezeket a koncerteket. Úgy érezte, hogy a fekete muzsika, a blues determinál. Nem eléggé magasztos ahhoz, hogy kiemeljen a magunk zárt világából, ő pedig azt szerette volna, hogy mindenki rám figyeljen. A halála előtt megígértette velem, hogy soha nem fogok bluest énekelni. Nehéz volt megszegni. Amikor már tudtam, hogy a Memphis-lemezen márpedig blues lesz, és nem volt visszaút, még akkor sem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá. Aztán a stúdióban megtört a jég. A legidősebb lányom, aki egyben a menedzserem is, Tulani biztatott, hogy „Menj, meg tudod csinálni!”. Csodás érzés volt, amikor az első bluesos hang kijött a torkomon. Felemel, amikor bluest énekelek. Érzem a gyógyító erejét a lelkemben.

– Tavaly, épp a bluesos fordulat előtt megkapta a jazz-zenészeknek járó legmagasabb kitüntetést, azaz a NEA Jazz Master rangot.

– Még mindig nagyon fura. Nem vagyok én semmiféle mester, sokkal inkább „csak” egy dolgozó nő, aki anyuka is egyben. A zene áldás az életemben. Mint ahogyan az is, hogy újra és újra képes voltam megújulni. Ebből a szempontból Miles Davis a példaképem, akinek mindig volt mersze valami teljesen másba, a siker szempontjából valami bizonytalanba kezdeni. Nekem ez a cím annak az elismerése, hogy az elmúlt több mint 50 évben a közönség és a szakma szerint is sikerült megújulnom. Büszke vagyok rá.

– Rendszeresen jótékonykodik is: az ENSZ tiszteletbeli nagyköveteként járja a világot, kampányol az éhezők megsegítéséért.

– Azt gondolom, hogy azoknak, akik valamekkora ismertséggel, netán hírnévvel rendelkeznek, kötelességük a társadalmi szerepvállalás, a fontos ügyek melletti kiállás. Az UNESCO-val is együtt dolgozom évek óta a menekültprogramjaikban, illetve mindenre hajlandó vagyok a nők és a gyerekek jogainak megvédése, a visszaélések leszámolása érdekében. Korábban, amikor Franciaországban éltem, az S. O. S. Racisme berkein belül harcoltam, a magam eszközeivel persze, a fajok közti egyenjogúságért. Nem csak gondolom, de őszintén hiszem is, hogy mi, emberek egy nagy család vagyunk. Amit csak tudunk, meg kell tennünk, hogy segítsük egymást.

– Segítő szándékkal lép fel a 85 éves Quincy Jones budapesti koncertjén is?

– Az más. Quincyvel barátok vagyunk (Jimmy Scott tribute albumán dolgoztak együtt – a szerk.), nem volt kérdés, hogyha hív, megyek. Nekem megtiszteltetés, hogy énekelhetek a koncertjén, még akkor is, ha én vagyok „sztárvendégként” beharangozva. Ez most Quincyről és az ő sztorijairól fog szólni, és én boldog vagyok, hogy egynek-egynek a szereplője lehetek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!