Tündöklő jelmezek, magabiztos mosoly, halálugrás a mélybe, száguldó lovak, két lábon álló elefántok, bokszoló bohóc a porondon. Csillogó szemek, gyerekkacaj, visszafojtott lélegzet, megkönnyebbült ováció a nézőtéren. A 10. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál próbáján és egyik előadásán jártunk.
Az ajtón belépve azonnal megcsap a jellegzetes, mással össze nem téveszthető szag. A cirkusz még üres, csak a jegypénztárnál áll a sor, a nézőtérről viszont dübörög a zene. Közelebb merészkedek és nem bánom meg: a porondon a kínai csapat próbálja lábikária számát. Hogy mit? Legyen elég annyi, hogy a tizenkét tagú, fiatal fiúkból álló csapat játszi könnyedséggel, a gravitációra fittyet hányva dobálja egymást, mutat be akrobatikus elemeket, épít élő tornyot. A csapat nemzetközi versenyeken vívta ki versenyszámával az elismerést, most Budapesten mutatják be, mit tudnak. A jól sikerült gyakorlat után a kínai csapat el, jöhet a következő produkció.
A Fővárosi Nagycirkuszban több napja, látástól vakulásig próbálnak a világ legjobb akrobatái, bohócai, légtornászai, hogy a négynapos rendezvényen már minden simán menjen. Közös anyanyelvet nem, ám a cirkuszét mindannyian tökéletesen beszélik, így még ha kívülről talán döcögősnek is tűnik a kommunikáció a versenyzők és a magyar cirkusz munkatársai között, minden flottul megy. Nem kicsi a tét – míg a földi halandó a szereplők életéért aggódik a nézőtéren, ők addig minden mozdulatot kiszámítva ugranak, röppennek és persze zuhannak. Mert nem csupán játék ez, hanem komoly küzdelem is. A fesztivál négy napja alatt ugyanis a cirkuszvilág művészeinek nem csak a közönséget kell lenyűgöznie, de a tíztagú zsűrit is. Akik a cirkuszvilág legelismertebb szakemberei Észak-Amerikától Ázsián át Európáig. De a mezőny is erős: nemzetközileg elismert és számos díjat besepert artisták sereglettek hozzánk a szélrózsa minden irányából.
Akrobatából nincs hiány, a cirkusz régi sztárjait, az állatokat viszont hiányolom. Mikor a fiatalabb Richter Józsefnek panaszkodom, hogy manapság már alig látni fókaorron pörgő labdát a cirkuszban, megnyugtat, az állatok egyáltalán nem tűntek el a cirkuszból, sőt most is három produkcióban is szerepelnek. Amiből amúgy harmincat láthatunk. Elsőre kevésnek tűnhet a fellépő állat-ember arány, ám a cirkuszfesztivált rendszeresen látogatók tudják, ez is több a korábbi évekhez képest. Mert a tradicionális cirkusz nem tűnt el, csak talán régi fénye kopott meg kicsit, ám némi tisztogatás után újra tündökölni kezd. A fesztivál arra vállalkozik, hogy a régi világ cirkuszát, a varieté-előadásokat ötvözze a modern, új trendekkel és irányvonalakkal. A szemléletbeli változások igazak a Fővárosi Nagycirkuszra is, amelynek igazgatója, Richter József a tradicionális elemeket emelné vissza a kőcirkusz életébe. A cirkuszdinasztia sarja, a lovas akrobatika itthoni művésze gyermekeinek is továbbadta a tudását. A Richter család cirkuszáról az 1800-as évek elejéről származik az első feljegyzés, most pedig a dinasztia nyolcadik generációjának tagja – édesapja helyét átvéve – ifjabb Richter József vezeti a család hetvenfős társulatát, a Magyar Nemzeti Cirkuszt. Testvére, Richter Flórián sem szakadt el a lovasakrobatika világától, feleségével a Horse Evolution Show-t vezetik. Nincs is cirkusz a Richter család nélkül, azt azonban, hogy fellépnek a fesztiválon, csupán egy hónapja tudják. Kiesett ugyanis egy másik produkció, beugrottak hát helyettük. Szó szerint, lóról lóra. Kiegészültek még nyolc táncossal az állandó társulatukból, így aztán tradicionális magyar számmal kápráztathatják el a közönséget. Akik biztatására szükségük is van, magyar versenyző ugyanis még nem nyert aranyérmet a Cirkuszfesztivál tízéves történetében.
A cirkuszdinasztiákat meg amúgy sem kell félteni, ők az anyatejjel szívják magukba a tudást. Mert ebben jók vagyunk: míg Kínában vagy Oroszországban a nagy csapatszámok viszik el a legjobb díjakat, addig Európában a cirkuszdinasztiák tarolnak. Mint például a Casselly család. A német famíliában a gyerekek szinte együtt nőttek föl az elefántokkal, Merrylu Casselly és René Casselly Jr. édesapja a gyerekek kétéves kora óta idomítja a nagy testű emlősöket. A fiatal lány és még ifjabb fivére pedig játszi könnyedséggel ugrik át egyik elefánt hátáról a másikra, René számára még a négyes szaltó sem kihívás. Amit nem mellesleg most láthatott először a magyar közönség.
De nem csak a nagyon okos és ügyes állatok nélkülözhetetlen részei a cirkusznak: bohóc nélkül nem sokat ér az előadás. Mondom ezt úgy, hogy nem kifejezetten rajongok értük. Don Christian azonban más. Az osztrák nevettető már a próbán is csont nélkül veszi az akadályokat, kézzellábbal instruál, mikor miben kér segítséget, hogy a lehető legtökéletesebben sikerüljön a produkció. Smink és bohócorr nélkül talán még viccesebb – a nézőtéren ülve egyszer csak azon kapom magam, hogy együtt hahotázok az akrobatákból álló közönséggel. Az igazi bohóc nem csak a porondon vicces, bizonyítja ezt Don Christian is, akivel senki nem tud beszélni egy szót sem anélkül, hogy mosolyra ne húzódjon a szája. Ha pedig valami gikszer miatt pár percre leáll a próba, egy pillanatig sem pihen, a technikusokat szórakoztatja. Akik figyelmét hamar elvonja a gyönyörű Lisandra Sanchez Cros. A fiatal kubai lány légiesen mozog a színpadon, mutatja a magasságot, ameddig emelni kell, és a percet, amikor leengedni. A spanyolos levegőakrobatika-számmal készülő hölgyet egy pillanatra sem lehet kizökkenteni nyugalmából, ahogy az őt követő román csapat egyetlen hölgytagját sem. Úgy ugrál, szaltózik a rúdon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És úgy is esik – egy pillanatra megáll a levegő a nézőtéren, ám ő az elvétett ugrásból is biztos lábra érkezik. A próba után kicsit izgulok érte, élesben azonban már tökéletesen sikerül a produkció.
De remeg a lábam a brazil pókember előadása közben is. Nézni sem merem, ahogy Super Silva tizennégy méter magasan mászik fejjel lefelé, lépked biztosító kötél nélkül, ugrik egyik trapézról a másikra. Nem is tehet mást az ember, mint a vérfagyasztó produkció végén felállva tapsol (és csöndben, magában hálát ad, hogy nem előtte zuhant a mélybe a légtornász).
És ugyanígy izgul és ujjong egy emberként a telt házas cirkusz csütörtökön, mikor a magyar csapat lép porondra. Richter Juniorékat és lovaikat nézve az ember szinte azt hinné, természetes állapota a magyar embernek, hogy lóról lóra szaltózik. Ahogy megkérdőjelezi magában a gravitáció törvényeit is, látva az ukrán The Godfathers előadását. A négy fiatalember egyensúlyozó és dobó akrobatikus elemekkel körített előadása során, a fiúk arcát elnézve azt hinné az ember, egymás fején egy kézzel egyensúlyozni gyerekjáték.
A mezőny tehát rendkívül erős, a különböző műfajban fellépő világklasszis művészek teljesítményét nehéz lesz összemérni. Bárki is vigye haza az aranyérmet, itt már mindenki győztes, hiszen belopták magukat a nézők szívébe. Hazafelé nem is hallani mást a trolin, mint elismerő szavakat, és még mindig a bohóc poénokon nevetgélő gyerekeket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
