„Ha kell, meghalunk a hazáért és Európáért” – ezzel a mondattal zárult a forradalmi magyar kormány sajtóirodájának kommünikéje, amely tudatta a világgal az orosz támadást, írja Kundera az Elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiájában. És Guillaume Métayer szerkesztésében ezzel az esszérészlettel kezdődik a „Budapest 1956 – La révolution vue par les écrivains hongrois” című antológia.

A párizsi Félin kiadónál a tavalyi, 60. évfordulóra kiadott kötet a francia olvasóknak ad képet arról, hogyan jelenik meg a forradalom a magyar irodalomban. Az antológiát értelemszerűen a lírai és a kisprózai művek határozzák meg, de van benne regényrészlet is.

A saját emlékek nemzedékétől – Galgóczy Erzsébet, Örkény István, Ferdinandy György, Ágh lstván, Konrád György – a forradalmat az orosz beavatkozás miatt lekéső Máraitól indulva a mostani középgeneráció tagjaiig – Tóth Krisztina, Kemény István – követhető végig az a folyamat, ahogyan a személyes tapasztalat a családi legendáriumba került, majd példázattá vált. Mert az is kérdés, hogy mikor és honnan lehet hitelesen megírni a forradalmat, hiszen ’56 kapcsán az egyéni és kollektív narratív identitásába a konfabuláció vagy az elhallgatás is beépült, így a felejtés rossz lelkiismerete is a hagyomány része lett.

A magyar kultúrában a történelem képét is erősen meghatározza az irodalmi tudat. A magyar olvasó úgy véli, adósa maradt az irodalom, mert az ’56-os forradalomról nem született olyan mű, amiből kötelező olvasmány lehetne. Márpedig a magyar történelmi identitás addig biztos, amíg igazán népszerű a róla szóló irodalom: Jókai naplója varázsolja elénk Petőfit, amint 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalja a Nemzeti dalt és A kőszívű ember fiaival éljük át Buda ostromát.

A 20. század már nem mesélhető el ilyen könnyen. Az Egy mondat a zsarnokságról nagyszerű vers, de születésével is azt példázza, hogy ahol a sorok között kell olvasnunk, ott zsarnokság van. Az irodalom éppen azzal teremti meg saját szabadságát, hogy képes bonyolultnak láttatni azt a világot, amelyet létrehoz, és nem megítél. Az érzelmi azonosulást ma a filmek látványa ajánlja fel, az irodalmi művek inkább azzal szembesítenek, hogy ugyanaz a nép vívta meg és veszítette el ’56-ot, amelyik aztán elfelejtette.

Ezt mutatja, hogy Métayer nem a forradalom napjaiban megjelent Fohász Budapestért című Örkény-szöveget válogatta be a kötetbe, hanem a hasonló című 1966-os „Fohászt”. A középkorú család egy délután alatt felejti el fiát, a pesti srácot, akiről ’57 elején kiderül, hogy meghalt a harcokban, és mégsem sikerült Amerikába szöknie. Majdnem ötven évvel később Tóth Krisztina A kerítés (Vérvonal) című novellájában egy férfi már csak tudata mélyrétegéből bányászhatja elő kamaszkori disszidálási kísérletét. Társai közül egyedül ő élte túl az aknamezőt, a szögesdrótot, hogy aztán egy életen át próbálja elfelejteni a testén látható sebeket és azt az egykori fiatalembert, aki menekülni akart, mert itt nem lehet élni. Kemény István Ötvenhat című verse 2011-ben viszont abba a reménybe kapaszkodik: Ne gondold, hogy eszmék nincsenek, csak télen a szürke, nyáron a kék ég.

A kötet egyik legfontosabb tanúsága az, hogy 1956 nem jelenhet meg úgy a magyar irodalomban, mint 1848, a két forradalom között eltelt évszázad alapjaiban írta át a szerzők lehetőségeit és az olvasók elvárásait. Az új nemzeti hős Petri György versében cvikkeres öregember, akinek már nem érces a hangja, és nem tudja, hogy mit is mondjon hirtelenjében a sok egybegyűltnek.

Ha a véres és évtizedekig elhallgatott ’56-ot meg akarjuk fogalmazni, akkor mai önmagunkról is képet kell adnunk. Nem lehet egyszerre a forradalom örökösének lenni és visszasírni a Kádár-korszak biztonságát. Illetve lehet, menjünk csak ki az utcára vagy nézzünk mélyen magunkba.

Az ’56-os forradalom mítoszában megférhet egymás mellett a nem sztálinista balos, a gyárat részvénnyel birtokló munkás, a nemzeti érzelmű iparos. De tavaly már Nagy Imre neve alig fordult elő, és az sem sűrűn került szóba, hogy ’56 a nemzeti függetlenség eszméje mellett az európai gondolkodás baloldali hagyományaiból is táplálkozott.

1956 illúzióit talán éppen az éltette tovább, hogy idejekorán visszajöttek az oroszok. Ám a levert magyar forradalmat a szabadság–egyenlőség–testvériség és a hazaszeretet elválaszthatatlan együttese, tehát Európa szellemisége köti össze a francia olvasóval.

Az antológia Kundera-idézete szerint azt a mondatot, hogy ha kell, meghalunk a hazáért és Európáért, Varsóban vagy Budapesten lehet mondani, Péterváron vagy Moszkvában nem. Jó lenne elhinni, hogy Kunderának még mindig igaza van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!